A kereskedelmi televíziók a reklámokból élnek. Minél nagyobb egy műsor nézettsége, annál érdemesebb megszakítani, hogy 20%-kal nagyobb általános mosóport vegyenek, még azokon a napokon is. A cégek percenként többmillió forintot fizetnek azért, hogy az ő termékük tűnjön fel a film legizgalmasabb részének kellős közepén. Az ilyen váratlan megszakítások állítólag vásárlásra ösztönöznek. Az egész tévétársaságot a reklám tartja el, az így szerzett pénzből készülnek a hírműsorok és a vetélkedők.
Ahhoz, hogy a hirdetés hatásos legyen (és jó árat lehessen kérni érte), kimutathatóan magas nézettség kell. Ez azonban nem nagy ügy, a televíziós szakmának megvannak a maga trükkjei, hogy egy óra erejéig a fél országot a képernyők elé ragasszák. Mindehhez nem kell szenzáció vagy bravúros riporteri teljesítmény, elég csak a bevált sablont követni: 1. Másolj le egy Amerikában népszerű szellemi vagy műveltségi vetélkedőt, esetleg show-műsort. 2. Mindig mosolyogj! 3. Csak annyira kösd le a néző figyelmét, hogy épp ne unatkozzon. 4. Minden mozdulatoddal sugalld azt, hogy az élet könnyed, boldog és felhőtlen.
A mosoly mellett a taps a siker legfőbb záloga. Tapsolni kell, hogy a tévénéző is érezze, a stúdióban jó a hangulat. Tapsolni kell, még akkor is, ha nem az. Elhibázni sem nagyon lehet: mikor kigyullad a lámpa vagy a műsorvezető egy apró szünetet tart, eljött az éljenzés ideje. És ha a tenyerek mégsem kívánkoznának összecsapódni, jó szolgálatot tesz az alkalmas időben bejátszott zenei ritmus-aláfestés.
A közönség mégis megtalálja a módot arra, hogy kifejezze nemtetszését. Például egy nemrégi show-adásban, melyben eddig ismeretlen tehetségeket mutattak be, a nézők dönthették el, meddig tartson a produkció. Amint a szavazógombok többségét megnyomták, az előadó egy látványos villanás keretében eltűnt a süllyesztőben. Egy pergő dal és egy gyors sörivórekord még belefért a nézők türelmébe, de a fiút, aki nyakába vett lábbal kürtön játszott, már nem bírták cérnával. Hiába, ez a demokrácia: selejtnek nincs helye a showban.
A negyedik előadó egy középkorú nő volt, aki agybetegsége miatt nem tudott írni-olvasni. Arra viszont képes volt, hogy bármilyen -- akár üres -- papírról rögtönzött mesét ,,olvasson föl'' a gyerekeknek. Azt azonban, hogy mi történt a királyfival, nem tudjuk meg soha, mivel a közönség ismét csak élt unalmi jogával, egy pukkanás, és a néni már nem volt sehol. Ez volt az első televíziós szereplése, az első és utolsó lehetősége, de a meséjét nem hagyták elmondani.
Eltűnt a szavazótábla a képernyő bal sarkából, a műsor a szokott menetben folytatódott tovább. A gombokat már nem nyomhatta meg senki, viszont tapsolni még mindig lehetett, akár állva is, amikor a tapsgép engedélyt adott rá.
1999. február 14.
megjelent a közeli Rőt Rezedában
Budapest, Budaörs, Magyarország.
Ez a lap pts oldalai közül való.