Minden új év változást hoz és -- legyen az bármilyen előnyös -- minden kis lépéssel elvész valami a régiből. Ugyanígy változik a dolgok jelentősége is: ami ma még mellékesnek látszik, később felbecsülhetetlen értékűvé válhat. Ha ezt nem fedezzük föl elég korán, ha hagyjuk az idő foga alatt őrlődni és elforgácsolódni, a kincs szép lassan kicsúszik a kezünk közül.
Óvni-védeni kell tehát minden értékeset, mindent, ami ingatagan áll a változás szelében. És nem mindig a múzeum vezet célra: egy újabb állatkert építése ugyanis nem ellensúlyozza azt a pusztítást, amit a természeten napról napra végzünk. Vannak tehát dolgok, melyeket eredeti formájukban és saját helyükön kell megőriznünk, akár évszázadokon át. Az idő múlását megfékezni márpedig nem könnyű feladat.
Kolombusz hajóútjával a kör bezárult: ez a golyóbis az életterünk, és csak a helyi forrásokból gazdálkodhatunk. Idővel az önmagunk gyártotta fekete füstöt fogjuk beszívni, a készletek kiszipolyozásával pedig saját pusztulásunkat hozzuk előre. Mint a mostoha, aki az alma rossz felét nyújtotta át: saját vegyi anyagaink csapdájába esünk.
Meg kell őriznünk tehát mindent, ami tiszta, mindent, ami szép. Nemzeti parkok, vadászati tilalom, védett növények. A végső cél pedig a _füstölés és a pazarlás visszafogása, le kell fékeznünk a szakadék előtt. Pénzhiány miatt azonban a legtöbben önkéntelenül is a zuhanást választják. A téma kiterjedt irodalommal rendelkezik és -- elméleti téren -- szép eredményeket sikerült felmutatni. A megoldás gátjai csupán az eltúlzott kényelem, a tudatlanság és a gazdasági érdekellentétek.
Ennél sokkal bonyolultabb feladatot jelent egy táj eredetiségének megőrzése akkor, ha ezen a tájon haladásra, újra vágyó emberek élnek. Hollókőt, Nógrád megye régóta felkapott kis községét 1962-ben nyílvánították jellegzetes századelői palóc falunak -- népviseletével, épületeivel és művészetével együtt. Ez két dolgot jelentett: egyrészt történelmi, idegenforgalmi látványosságot, egy rövidke képet az akkori parasztok életmódjáról, másrészt pedig ezzel maguk a helybéliek is műemléki sorsra jutottak.
A világ szeme előtt mindenki egyenlő; múltunk, hagyományaink és történelmünk nélkül ugyanolyan szürke uniformist hordunk mi is, mint a többiek. Ha nem vigyázunk, az értékek szép lassan elenyésznek, a sárguló pergamenre írt Tudás egyszer csak olvashatatlanná válik. Nemzeti kötelességünk tehát Hollókőt eredeti, századfordulói állapotában, mintegy mérföldkőként megőrizni és a be-befurakodó modern formáktól védeni, akár azon az áron is, hogy a helybélieknek le kell mondaniuk a mai életstílus kényelméről.
1962 óta az itt lakók kettős életet élnek: a hétköznapokat otthon, az összkomfortos családi házban, a hétvégét pedig a túristáktól hemzsegő ófalu nevezetességeiben. Furcsa és nem túl hosszan tartó módja ez a hagyománytiszteletnek. A kettős arc tükröződik a folyamatos kivándorlásban is: szinte már csak az öreg nénik és bácsik maradtak, utánpótlásnak híre-hamva sincs.
A lakosságot azonban nem szabad hibáztatnunk ezért. Gyakran évtizedeknek kell eltelni addig, amíg a természetes közösségből a haladásnak szándékosan ellenálló, hagyománytisztelő község lesz. Hollókő belecseppent ebbe a felülről jövő konzerválásba, de az egész valahogy ferdén, valahogy végkiárusítás módjára sült el. A tábla fennen hirdeti, hogy ez a falu a Világörökség része, de az itt maradottak nem tudják, nem érzik át, hogy ez mit jelent. Őket senki se avatta be, senki se kérdezte.
Az öregek csecsebecséket árulnak, a fiatalabbak ezer forintot kérnek egy beöltözésért, számottevő népviselet (és fényképkattogtatás) csak húsvét és pünkösd tájékán van, karácsonykor fölösleges -- akkora hidegben ugyanis a kutya sem teszi be a lábát. Hiányoznak az újonnan készült hímzések, a szövőházban (Ildikót kivéve) nincsenek fiatal gyakornokok, akik a művészetet továbbvinnék. A helyzet már öt éve körvonalazódik, a megrekedés jelei akkor is mutatkoztak, de se a polgármester úr, se más nem vette érdemlegesen kézbe a falu ügyét. Itt az idő, mert ha most nem kapunk észbe, jövőre már nem lesz mit megmenteni. Hát senki sincs, aki ezt felismerné?!
Jajj, bocsánat, kissé elragadtattam magam, pedig semmi okom nem volt rá. Végül is áll még a szabadtéri színpad, a falu közelében lévő várromot felújították, és mindenhol hangulatos fatáblák jelzik az ajánlott haladási irányt. Van parkoló, tiszta víz, élelmiszerbolt és kocsma, no meg fagyizó az egyik pincében. Kapható csipkés blúz a gyereknek és képeslap is a nagyinak otthon. Megvan minden, ami idecsalogatja a túristákat. Vagy nem?
A helyiek úgy jártak, mint az együgyű favágó: vígan fűrészelik maguk alatt az ágat. A hirtelen ölükbe pottyant idegenforgalmi bevételt felélik, nem költenek az új generáció felkészítésére. Persze nincs is kinek átadni a hagyományokat: a fiatalok a nagyvárosokban próbálnak szerencsét. Még pár év, és a nénik örökre magukkal viszik a szövés, a hímzés és az ínycsiklandó rétes sütésének művészetét. Nem lesz, aki pótolja a betört ablakot, nem fogja senki megfoltozni a kilyukadt tetőt. Ma még eladjuk, amit lehet, de a holnapról megfeledkezünk. Maradnak a régi képek, prospektusok és a túristák -- otthon. Szegényebbé válunk, de nem csak a pénztárcánk lesz vékonyabb. Hollókő a mi örökségünk, mégsem érzi senki a sajátjának.
Változnak az idők, és araszolunk mi is tovább. Hogy mi felé, azt még nem tudjuk, mindenesetre erőteljes szögletesedés és szürkülés tapasztalható. Nem látjuk, merre az előre, de hogy a pitvaros, fehérre meszelt, palóc parasztház a másik irányban van, az biztos. Reméljük, eljutunk valahová, de ha mégis rossz irányba mentünk, nem találunk majd vissza az úton, mert hagytuk elporlani a mérföldköveket.
1998. június 1. 22:00--1998. június 22. 23:00
megjelent Természet világában
Hollókő, Budaörs, Magyarország.
Ez a lap pts oldalai közül való.