A fizikából ismert tény, hogy ideális zuhanyzók esetén teljesül a hőmegmaradás tétele és a felcserélési reláció. Az utóbbi kimondja, hogy ha a kék jelzőszínnel ellátott hidegvízcsapot alfa szöggel súrlódásmentesen elforgatjuk, majd ellentétes irányban ugyancsak alfa szöggel visszafordítjuk, a zuhanyból kifolyó víz hőmérséklete nem változik. Az előbbi szerint pedig a csapok állása a testünket érő keverék hőfokát egyérteműen meghatározza.
Johann von Didereg, a tusolási elmélet atyja számos könyvet teleírt az ehhez hasonló elméleti fejtegetésekkel. Sajnos azonban tételei a gyakorlatban nem alkalmazhatók, mivel a gyakorlati zuhanyzók az ideális zuhanyzókat csak igen durván közelítik. Az eltérés a relativisztikus hatással magyarázható, vagyis azzal, hogy relatíve messze vagyunk a Nyugat-Európától. Von Didereg úr valószínűleg még sosem járt a zordon havasi lejtőtől 5 centire lévő fűtetlen zuhanyzóban, és így lemaradt mindama szépségről is, amely egy ártatlan turistát a Tátra hófödte tájain érhet.
Donovaly közkedvelt szlovák síparadicsom Budapesttől kerek öt órai buszozásra. Az egyetlen probléma az, hogy a felfelé vezető meredek szerpentinen néha keresztbe fordulnak a kamionok, ezzel nem kevés borsot törve a síelni sietve igyekvők orra alá. Így hát nem érdemes emeletes busszal nekiindulni, a Trabant sokkal praktikusabb, mivel ez még elfér az úttest háromnegyedét elfoglaló kamion és a szakadék között. Persze az egész kalamajka elkerülhető, ha a Donovalyt a másik oldalról, Martin felől közelítjük meg, mintegy 50 km-rel hosszabb úton, vagy megmondjuk a teherautósoknak, hogy menjenek ők arra...
A festői Szlovákia másik gyöngyszeméhez, Jasnához Donovalytól másfél óra autóút (mellékút) vezet. A gyönyörű táj, a chopok-i csúcs és kedves bedolgozó bennszülöttei (itt nem a jegyesmedvékre gondolok) minden jól fizető turistát szeretettel várnak. Ladánk lassan, de biztosan kaptatott fel a jégfödte bekötőúton, és lefelé jövet is csak nevetni tudtunk a ,,márkás'' autók tulajdonosain, akik az indítózással és a hólánccal bíbelődtek. Node, ne szaladjunk előre.
A ,,junior hotel'', avagy chata, eredeti szlovák találmány. A kifejezés nem a pincérnők fiatalságára utal, hanem arra, hogy ez a létesítmény még nem nőtt fel a hotel névhez. Mindenesetre volt melegvíz (a cikk elején felvázolt módon), óránként ki-be kapcsolt fűtés és szolgálatkész takarítónő is (miután háromszor megmutattuk neki, hogy hol ázunk be, és jól hallhatóan meglögyböltük a fogmosópohárban összegyűjtött esővizet, végre lelapátolta a havat a tetőről). A napi csúcsot azonban a reggelire várás pezsgően izgató hangulata jelentette.
A sífelvonók fél kilenckor indultak, és ennek megfelelően a chata restaurant-jában szervírozott früstük ideje nyolc órára volt meghirdetve. Ezt az időpontot vendéglátóink olyannyira tiszteletben tartották, hogy a határidő előtt egy lelket se engedtek be az ebédlőbe, mindig kulcsra zárták az ajtót maguk mögött. Szerencsére azért a hotelből (pardon, chata-ból) nem zártak ki minket, így 7:40-től kedvünkre tornyosulhattunk a hallban az étterem ajtaján dörömbölve. A tolongás nem bizonyult fölöslegesnek, mert a leggyorsabban bejutó vendég érte el elsőnek az italautomatát. Egy kávéra huszonöt másodpercet kellett várni, de az automata öt percen belül mindenképpen tönkrement, s így a vendégek négyötödének be kellett érnie a kárpótlásul szervírozott, egyéni ízesítésű teával.
Azzal azonban, hogy 8-kor kinyílt az ajtó, a korgó gyomor problémája nem oldódott meg. Kisvártatva, röpke húsz perc alatt, vendéglátóinknak sikerült elővarázsolniuk az első hidegtálakat, melyeket furcsa módon találomra és nem érkezési sorrendben osztottak ki. Negyvenöt perc telt el, mire az első vajaszsemlénket megkenhettük, és a sípályára csak jócskán késve jutottunk ki. Ez azért volt felettébb kellemetlen, mert a bérlet napi árát (2400 Ft) csak úgy tudtuk lesíelni, ha rögtön nyitáskor, még a tömeg előtt belekezdtünk.
Azok, akik nem kívántak a felvonók előtti ádáz tülekedésbe belebonyolódni, beírathatták magukat egy alapfokú sítanfolyamra, és tudásukat a nulláról erős kezdő szintre fejleszthették. Ehhez viszont szükségtelen a százkilométeres utazás, ugyanis a síelés fortélyai távoktatós módszerrel idehaza is elsajátíthatóak. Íme:
Felszerelésként szükség van két nem túl szűk és nem túl hideg, lehetőleg egyforma bakancsra, a hozzájuk csatolt egy-egy léccel. Ezek akár a pesti síbörzéken is beszerezhetők. Továbbá nem árt egy általános célú meleg ruha, hófúvás ellen pedig nagy hasznát vesszük a szemüvegnek (kontaktlencsések előnyben). A felcsatolás előtt végezzünk néhány guggológyakorlatot és törzshajlítást, és gondoljunk nosztalgiával a múlt évtized TV-torna nevű műsorára (otthon megvan videón, igény esetén levetíthetünk párat a filmklubban).
A sípályán az egyenes vonalú haladással nem lesz gond, problémát általában a megállás és a kanyarodás jelent. Legegyszerűbben az eke-formációval fékezhetünk: a lécek csőrét érintsük össze, a sarkokat vigyük távol egymástól. A kisebb lejtők így nagyobb gyorsulás nélkül leküzdhetők. Mivel az ekézést ma már csak az amatőrök alkalmazzák, mi se ragadjunk le ezen a szinten. Fékezzünk azáltal, hogy a súrlódást kihasználva ide-oda kanyargunk, és szükség esetén keresztbe fordulunk a pályán. Ez sokkal nagyobb fékezőerőt képvisel, és a haladási irányt gyorsan váltogatva akár 45 fokos lejtők is leküzdhetők.
Kanyarodni (pl. balra) úgy tudunk, hogy a testsúlyunkat a jobb lábunkra helyezzük, a bal lábunkat kissé felemeljük, majd egy alkalmas huppanással a két lécet egy időben, párhuzamosan tartva balra fordítjuk. Minél közelebb maradnak a folyamat során a lécek, minél gyakrabban és kisebb szögben kanyarodunk, annál profibb síelőnek számítunk. A legprofibbak egyáltalán nem kanyarognak, a szakma őket ámokfutóknak ill. síugróknak nevezi. Ha tehetjük, ne álljunk az utukba.
Mindez persze nem ilyen egyszerű, a pályákon általában különböző akadályozó tényezők találhatók. A jeges terep megnehezíti a fordulást, fordulás nélkül pedig túlságosan begyorsulunk. Nem kell izgulni, így is, úgy is esés lesz vége. Hasonló a helyzet kiálló szikla esetén, de ez az esésen kívül maradandó karc-károkat okoz a lécen. A többi akadály (bucka, oszlop, fa és más síelők) ütközőnek minősül, amely telibe trafálásáért a harmadik pályától kezdve bónuszpont jár.
A síelő legveszedelmesebb ellensége a hóvihar. Ekkor ugyanis nem járnak a liftek, és az előreváltott napijegy árát se térítik vissza. A sielő ebben az esetben kénytelen a szálláson kuksolni és gyűjtögetni az ablak körül beszivárgó hólét. A hóvihart nem érdemes lefizetni, hogy inkább a szomszéd pályán tomboljon, mert akkor az ottaniak is a mi felvonóinknál állnak majd sorba, ezzel a felvonóra várás átlagos idejét 15 perc fölé növelve (a lecsúszás legrosszabb esetben 10 perc).
Hát, így történt. Időközben megtanultunk szlovákul kenyeret kérni, és már ránézésre meg tudjuk állapítani, hogy az adott recepciós a helyi nyelvjáráson kívül az angolt vagy németet beszéli. Nyelvtörvény van, de az épületen kívül a pincér Jó reggelt!-tel köszön. Az útjelzőtáblákon végig Sahy-t írnak ki, kivéve a legutolsót, a Sahy-ban lévőt, ahol egy röpke pillantás erejéig feltűnik Budapest is. De a határmenti (szigorúan szlovák feliratozású) MOL-kút Sláger-rádiót játszik, úgyhogy van remény. Elvégre nem beszélgetni mentünk, hanem síelni.
1999. február 8.--20.
megjelent az 1999. márciusi Fregattban
Budaörs, Magyarország.