Legnagyobb bánatom az, hogy én már sohasem lehetek xéniás, ugyanis a naptár szerint kinőttem ebből a korból. Egész évben tanulok, keményen dolgozom a jobb jegyért, mégse engednek be a tanévzáró koncertre. Örömmel tölt el azonban az, hogy mennyit fejlődött szép hazánk e pár év alatt: van új diákmozgalmunk, és van sci-fi sorozatunk is, és vannak újra gyereksztárjaink.
Egyre erősebben döngetjük Európa kapuját, rohamos fejlődésnek indultak katonai bázisaink, a gazdasági stabliziáció a végéhez közeleg (Istennek legyen hála!), a nyugdíjpénztárak biztonságot kínálnak öreg napjainkra, és még számos példa, hogy szép jövőnek nézünk élébe. A régi, omladozó épületek újjáépülnek, egykori fényes gazdagságunk visszatérni látszik. Az 50-es évek mélypontja után büszkén állhatunk a századforduló elé.
S van még valami, ami kiemel minket az ugyancsak nyugat felé igyekvő, gőzerővel fejlődő szomszédaink sorából: a péntek délutánonként sugárzásra kerülő, eredeti, magyar sci-fi sorozat, az Űrgammák. Minden gyermek álma, hogy egyszer ő maga is egy űrhajó irányítófülkéjében rója a fényéveket, konfliktusokat simítson el, és hosszú, áldozatos munka árán megmentsen két, eddig teljesen ismeretlen civilizációt egy harmadik, ugyancsak ismeretlen ellenségtől.
Ez nem csupán képzeletbeli színjáték, hanem egy veszedelmes és felelősségteljes feladat, mely a továbbadott tárgyi tudáson kívül olyan valószerű helyzeteket állít a szereplők elé, amilyenekkel mi, nézők az életünk során óhatatlanul szembe kerülünk. A film nem csak szórakoztat, hanem szeretetre, önfeláldozásra és precíz munkára nevel, s mindezt oly észrevétenül (ámbár hatásosan) teszi, hogy csak évek múlva vesszük észre, mennyire megváltoztatta az életünket.
A minap arra lettem figyelmes, hogy pár kisiskolás arról vitatkozik, ki a legmenőbb az Űrgammák közül. Volt, aki Dextert, a délceg, megingathatatlan parancsnokot tartja a példaképében, volt, akinek a mindenben a szépet, a jót kereső Sziniszter az ideálja, de a legtöbben a gyerekeket istenítették, Jocóval és Jucival az élen. Hosszan bizonygatták, hogy az ő hősük miért érdemel nagyobb elismerést a többinél, és miért éppen neki kéne beszállnia az egyetlen mentőkabinba, ha a gonosz Királynő megsemmisítené a Haldor-01-et.
Én is nagy Xénia-rajongó vagyok, s bár a rendezvényeken a korom miatt nem vehetek részt, péntekente már négykor ott ülök a tévé előtt, és nagy izgalommal várom a következő fejezetet. Van egy titkos vágyam is, amit eddig még soha senkinek sem mondtam el: ha újrakezdhetném, olyan szeretnék lenni, mint Ákos zolg (vagy Orsi, ha nőnek születek újjá). Úgy szeretném tudni a biológiát, kémiát, fizkát és matematikát, mint ők. Minden reáltárgyból jeleskedni szeretnék, nem csak az eggyel jobb jegyért, hanem a tudás öröméért. Feltaláló szeretnék lenni, érteni mindenhez, utazni térben és időben.
De hiába álmodozom, ha folyton továbblátok a kelleténél. Látom, hogy a sorozat az animációkat leszámítva többnyire öt agyonismételt helyszínen játszódik, hogy a szereplők bárgyúk és végig ugyanabban a jellemhibában szenvednek, hogy egymást érik a gicsses és a sablonos tanszituációk. Befogott füllel is hallom a mozgalmat övező politikai vitákat és a mesterkélt sztárcsinálás eredményét. Ó, bárcsak ne gyötörnének ezek a hazug gondolatok. Miért van az, hogy tízéves korom óta már semminek se tudok örülni?
1998. február 14.
Budaörs, Magyarország.
Ez a lap pts oldalai közül való.