Gyíkbőr Bácsi Törvénykönyve

A mi egész bölcsességünk szolgai előítéletekből áll. Minden szokásunk behódolás, kényszer, feszélyezettség. A társadalom embere rabságban születik, él és hal: születésekor pólyába varrják, halálakor koporsóba szögezik, s amíg emberi arculatát viselheti, intézményeink láncát hordja.

–Jean-Jacques Rousseau

VI. epizód: Ugribugri visszatér V. epizód: A Birodalom visszavág IV. epizód: Egy új remény

VI. epizód: Ugribugri visszatér

...bár velünk így esett, én azt mondhatom:
ahol kezdtem rég, most is ott kezdeném el.
Mint az a tudós, kit megöl a ragály,
melynek nyomára jár.

–Nevomesky

 

0. Árkádiában tanultam én is

Ó jaj, a filozófiát,
a jog- s az orvostudományt
és – haj – a teológiát:
mind buzgón búvároltam át.
S most mégis itt állok, tudatlan,
mint amikor munkámba fogtam.

–Johann Wolfgang Goethe

A teremben sötét volt, majdnem teljesen sötét. Csak a felső ablakból érkező alkonyati fény nyalábjai jutottak el az íróasztalig. Ez egy átlagember számára egyenlő volt a vak sötétséggel, ilyen viszonyok mellett még egy gyertyát se lehett volna meggyújtani. A pincehelyiséget teljes nyugalom uralta. A patkányok is visszatértek biztonságos rejtekhelyükre, mintha megérezték volna, hogy mi készül. A vastag kőfalak is csak vérfagyasztó hidegséget árasztottak.

Egy suhanásnyi hang zavarta meg az áhítat merev csendjét. Az íróasztalnál ülő személy lapozott tovább vastag könyvében. A sötétség ellenére hihetetlenül sebesen olvasott. Elméje oly gyorsan fogadta be a szavakat, mintha azok saját gondolatai lettek volna. Ez jórészt így is volt. A sokszáz oldalas lexikon – terjedelmessége és túlzott részletessége ellenére – alig mondhatott volna újat egy (alfás) Matematikusnak.

Ő viszont éppen erre az elenyészően kis mennyiségű új dolgokra volt kiváncsi. Tudta, hogy egy apró homokszem is félrevezetheti, tudta, hogy egy kis kerekítés eltérítheti az Idő és Tér Alapvető Törvényeinek megtalálásától. Neki nem adatott meg a dolgok nagyvonalú kezelésének lehetősége. Hányszor, de hányszor bámulta irigylő tekintettel a Biológusokat és a Mérnököket, akik minden további következmény nélkül elhanyagolhattak dolgokat. Neki ez nem állt módjában. Ő nem elégedhetett meg egy bizonyos határok között működő modellel, neki egy mindenre magyarázatot adó, teljes leírás kellett.

Már majdnem befejezte munkáját, csak a végső egyenletet kellet egyszerűbb alakra hoznia. Ebben a pillanatban még nem volt tisztában a szimbólumok pontos jelentésével (pedig az egyszerűség kedvéért csak héber nagybetűket használt), sem az egymásra gyakorolt hatásukkal, sem a lehetséges értékeikkel. Mindezek ellenére annyira határozottan tudta, hogy mit csinál, hogy még dolgozatot is tudott volna írni belőle. Keze munkája nyomán a fölösleges szögfüggvények, hatványkitevők és integráljelek tucatjával hullottak ki az egyenletből, ezzel téve azt egyre valószerűbbé.

A lexikon nagyot koppant a padlón. Immár semmi tárgyi tudásra nem volt szükség. A tiszta gondolatmenet saját szárnyait csapdosva vezetett el az Igazsághoz, és vágta kupán a Matematikust, aki fejét az ütés bódulatától kitisztítva először a lapra meredt, majd elgondolkozott, végül méltóságteljesen bólintott, majd felvette a könyvet, és távozott a pincéből. Csak kis híja volt, hogy nem kezdett el ugrálni örömében.

A lemenő nap fénye lassan elveszett, magával víve a beszűrődő hangyányi világosságot. Teljes sötétség telepedett a helyiségre. Csak a papírra vetett jelek kacarásztak, és izgatottan várták, hogy valaki felhasználja őket...

 

1. Előre

De bármilyen vad s zord utakra törjek,
el nem hagy Ámor, ő kiséri léptem
vitázva, kérdezgetve és felelve.

–Francesco Petrarca

Négyfős csapat bandukolt a Végtelen országúton. Avatatlan szem életunt vándoroknak, vagy kiűzött csavargóknak vélné őket. Ám ha tényleg azok lettek volna, akkor már itt véget érne a regény. Ám mivel a szerzőnek esze ágában sincs ilyen hamar befejezni, el kell mondani az igazat: kalandozók voltak.

Szabályos libasorban, szótlanul lépdeltek egymás mögött. Az első kalandozó ment elől, mögötte a második, őket a harmadik, majd a negyedik kalandozó követte, és az ötödik zárta a sort. Határozottan rótták a Végtelen országút kitaposott ösvényét. Útjukat nem zavarta meg madarak éneke, vadak ordítása, szembejövő, vagy akár őket megelőző utazók zaja, az út ugyanis éppen a Hosszanincs sivatagon haladt keresztül. Annyira elhagyatott vidék volt ez, hogy még a helybéliek is máshol laktak.

Egyik hősünk sem emlékezett rá, hogy pontosan mikor indultak el, sőt azt is kezdték elfelejteni, hogy mi volt a céljuk. Az egyetlen dolog, amit tudtak, az volt, hogy addig nem szabad megállniuk, amíg át nem kelnek a sivatagon. Azt nem mondhatnánk, hogy gyorsan mentek, alig 5 mérföldet tettek meg óránként. Lovakat azért nem hoztak magukkal, mert tudták, hogy a legstrapabíróbb táltosok sem bírják ki az első százötven napot étlen-szomjan.

A kalandozók köpenye nem lobogott a szélben, ugyanis nem volt szél. Sőt, még egy homokvihar sem volt az egész út alatt, tudvalevőleg kősivatagban haladtak. Ruhájuk nem volt megtépázva, mivel eső nem esett, és a hőmérséklet sem emelkedett a kritikus alá vagy fölé. Farkascsorde nem kísérte lépteiket, nagyvadak nem kereszték utukat. A kövek között élő szörnyetegek – ha a legendáknak hinni lehet, és tényleg léteztek – nem bújtak elő rejtekükből.

Nem változtattak gyakran irányt, mindig észak felé haladtak. Az utat egy iránytű mutatta, amit az első kalandozó szorongatott a kezében. Mindazonáltal emelt fővel, büszkén, méltóságteljesen masíroztak nemes céljuk felé, mert tudták, hogy ők a kiválasztottak, akik meg fogják változtatni az egész világ történelmét a regény végén. Tudták, hogy isteni erők vigyázzák lépteiket, és gördítik el a veszélyesebb (csúszós) kavicsokat a lábuk elől.

 

2. Az Arany Róka

Ha láthatnám a síkon át
e nyüzsgést, szabad nép szabad honát,
a pillanathoz esdve szólnék:
Oly szép vagy, ó, ne szállj tovább!
Nem mossa el megann

–Johann Wolfgang Goethe

Az egész szigeten egyetlen állam terjeszkedett: Bellánia. Gazdag ország volt: a járókelők pénztárcájában százasával csörgedeztek a könnyen meglovasítható aranypénzek, még a legkisebb barlangban is mindenre elszánt szörnyek őrizték felbecsülhetetlen ékszereiket, a Bellán Szabvány 5% alá szorította az Általános Forgalmi Adót, a szellemi munkából élők képviselték a társadalom anyagi és erkölcsi elitjét, és a társadalombiztosítás költségét az állam átvállalta. Azt nem állíthatjuk, hogy mindenki sikeres volt. Csak az élt jól, aki jól akart élni, és ezért hajlandó volt kockázatot vállalni. A népesség 73%-a vallotta boldognak magát Bellániában, a Káosz földjén.

A sziget tagolt partját sós vizű tenger hullámai mosták, amely – a legnevesebb korabeli tudósok szerint – délnyugat felé lejtett. Senki sem tudja, hogy akkoriban hogy nevezték a Fővárost az Északi-tengerrel összekötő folyót. Az utókor Spektrumnak nevezte el, utalva nagy színgazdagságára, amely a beleengedett ipari szennyvizek sokféleségéből eredt. A mi történetünk idejében azonban még nem volt környezetszennyezés, az akkori mágusok még hittek a jövő megváltoztathatóságában, ők még hitték, hogy a globális katasztrófa megelőzhető. Tévedtek.

A Főváros folyóparti kikötőváros volt. Nemcsak a kereskedőházak és bankok magasodtak a domboldalon, hanem itt volt a bellán közigazgatás főépülete, a parlament is. A mai olvasó valószínűleg nehezen tudja elképzelni a Káosz földjének eme utóbbi létesítményét, de a káosznak is megvolt a maga rendje: aki nem engedelmeskedett a törvényeknek, azt megpróbálták kitoloncolni a városból. Ha ez nem sikerült, felírták a Szabadon megölhetőek listájára. Ha még így is életben maradt legalább egy évig, tiszteletbeli kalandozóvá avatták. Ugyanis a kalandozókra semmilyen törvény nem vonatkozott. Aki alkalmas esetben fel tudta mutatni a karakterlapját, azaz a kalandozói igazolványt, azt nem lehetett felelősségre vonni, de ezzel együtt jogai sem voltak.

A Főváros további fontos létesítményei, a fogadók szinte behálózták a partszakaszt. Bennük nemcsak megszállhatott és ételt kaphatott a jámbor utazó, hanem olyan színészek, énekesek és örömlányok produkcióit szemlélhette, akik profi módon űzték az ipart (bár erről nem tettek említést az adóbevallásukon). Továbbá részese lehetett annak a társadalmi életnek, (a rosszlányokon túl) magáévá tehette az életérzést, ami egy fogadóban folyt. Mindig találhatott a kalandos kedvű vendég prédára váró hamiskártyásokat, rosszul fésült keményfiúkat, de impresszionista filozófusokat is. Nem telt el nap verekedések és szigorúan titkos csapatgyűlések nélkül.

Négy megfáradt vándor tért be aznap a városszél Róka nevű vendégházába. A fogadó több okból is rászolgált a nevére. Először is azért hívták Rókának, mert minden felszolgált étel 90%-ban rókahúsból készült alacsony koleszterin- és zsírtartalma miatt. Azonban azt is tudni kell a rókahúsról, hogy pocsék íze van, és az emberi gyomor nem tudja megemészteni. Így az evés után húsz perccel előkívánkozó esemény is a fogadó nevét igazolta...

A csapattagok előre tudták, hogy mi vár rájuk, ha itt húst rendelnek. Ezért kelkáposztafőzeléket kértek szójamártással. Azonban nem tudták, hogy a Főváros jobb fogadóiban a szóját rókahússal helyettesítik, és az ereti íz megtartása végett hashajtót kevernek bele.

A húsz perc elteltével mindannyian érezni kezdték a gyomrukban lejátszódó folyamat szomorú és egyben gazdaságtalan végeredményét. Tudták azonban, hogy a fogadónak csak egy WC-je van, és mindenkinek egyszerre fog eljönni a róka ideje. Valahogy meg kellett oldani ezt a kellemetlen helyzetet.

Merlin, a csapat varázslója, akit az iskolában OS/2-nek hívtak, tűzgolyóval akarta kifüstölni a gyomrokban lévő kártékony anyagokat. Ezt Csiribu, a papnő, aki mellesleg a vezér szerepét játszotta, nem engedhette meg:

– Annak ellenére hogy Merlin tűzgolyó varázslatai általában nagyon hatékonyak, egyes esetekben túlságosan is, a Tisztelt Társaság által demokratikusan rám ruházott felelelősségnél fogva a legnagyobb sajnálattal kell visszautasítanom eme brilliáns ötletet, melnek sajnálatos végeredménye egy olyan nemes bejegyzett és államilag adóztatott vendéglátóipari intézmény felhevüléssel egybekötött oxidációja volna, ahol ily kitűnő rókahúst szolgálnak fel.

Végül Frajnak, a harcművésznek, aki már csak nagyon mellesleg játszotta a király szerepét a vezér melett, mentő ötlete támadt:

– Nem áll szándékomban megzavarni lakomázástokat, de van egy jó ötletem, ami két részből áll. Az első részben én abbahagyom a húsevést és csak ti esztek tovább... A második részben pedig ti hagyjátok abba folyamatosan a húsevést. Ezzel azt érjük el, hogy az itt etikai okokból meg nem nevezett tevékenység mindannyiunknál más időben jelentkezik, így nem lesz túltelített a WC.

Ekkor hirtelen mind a négy hős agyában egy ismerős hang szólalt meg:

– Fraj kap 3 Tp-t.

A hősök megnyugodtak, hisz a Kalandmester tudtukra adta, hogy jó irányban haladnak. Ám mindenki irigykedett Frajra, hiszen egy ilyen egyszerű ötletért máskor csak 2 Tp-t szokás kapni. S ha ez így megy tovább, Fraj kerek két és fél nappal hamarabb fog szintet lépni. Borzasztó :-(

Fraj, a félelf harcművész ment ki először. Ő volt a csapat keze. A jó öreg Merlin jellemezte őt e szavakkal: ,,Isten tervez, félelf végez''. Azt sajnos a legjobb történettudósaink sem tudják megfejteni, hogy kire gondolt, amikor az istent monta. Fraj nem szerette, ha ninjának nevezték, mivel ő élet jellemű volt, éppen ezért csak akkor mert erőset támadni, amikor a Kalandmester nem figyelt oda. Mindemellett eléggé zárkózott volt szegényke, soha senkinek nem árulta el, hogy miért nem hat rá egyetlen varázslat se, miért nem találják el a nyílvesszők, és hogyan öli meg egy csapásra ellenfeleit. A WC ajtaját magára zárta, meditációs pózt vett fel és lebegni kezdett. Nagy igyekezetébe került, hogy semmi se menjen mellé.

Utána Csiribu, a papnő következett. Ő nem csukta be maga után a budi ajtaját, mert tudta, hogy nem egészséges gázmérgezésben meghalni, a gázt ki kell engedni és minél nagyobb térfogaton szétoszlatni. Nem akart különcködésével kilógni a sorból azzal, hogy helyben meggyógyítja magát. Ezzel felhívta volna magára társai és ellenségei figyelmét. Így hát a három fal és egy nyitott ajtó között mormolta el a varázsigét. A várt hatás azonban elmaradt, mivel – és ez csak később derült ki – a fogadó egy másik vallás felszentelt temploma volt. No, mindegy. Csiruburól még azt kell megjegyezni, hogy az Élet Istenének, Uyeshibának földi szolgája volt, akit mellesleg a fő-főisten néven emlegettek. Hivatásának megfelelően gyógyítással foglalkozott. (Kedvenc kirándulóhelye az Elveszett Világok voltak.)

Őket Merlin, a varázsló követte. Becsukta maga mögött az ajtót, de nem zárta be, hanem egy védőmágiát olvasott a kilincsre. Kevesen tudják róla, hogy milyen fajú is valójában. Embernek látszott, de mégsem volt az. Néhányan eemsinek vagy kutyaguminak nézték, igazság szerint jann volt. Tévedés ne essék, nem dzsenn, hanem jann. Mindig is utálta azokat, akik dzsennek szólították. Váltig állította, hogy a jannek még a dzsenneknél is intelligensebbek, bár ez nem látszott meg rajta. Rókázás közben volt annyi ideje, hogy kidolgozzon egy új varázslatot. Ennek szövegét a WC-papírra írta, ne kérdezzék, hogy mivel...

Végül pedig Sirop, a dalnok következett. Az igazi faja a tanulatlanok előtt neki is rejtve maradt, de a jobbak – messziről, a szagáról – tudták, hogy álruhás ork. Az álcázáson és a daloláson kívül az illúziók mestere és a női nem hódolója volt, bár álca nélkül elég egyoldalúan. Az ajtó bezárása után az Utolsó vacsora egyik áriáját adta elő. A dal szépen szólt, de a hallgatóság már rég megunta a klasszikusokat, így valósággal megkönnyebültek, amikor a csengő dallamot szenvedő nyögés váltotta fel.

Hőseink a délutánt egész jól eltöltötték, nem is beszélve az estéről. Még mielőtt álomra hajtották volna a fejüket, kikönyörögték a fejenkénti 10 Tp-t a Kalandmestertől, majd áldozatot mutattak be neki. Könnyen kitalálható, hogy a déli húsmaradékot áldozták fel. Utána azonban rögtön elaludtak, mert tudták, hogy nemsokára veszélyes kalandok várnak rájuk.

 

3. Egyesített hatalmatokból

Az enyim, a tied mennyi lármát szűle,
Miolta a miénk nevezet felűle.

–Csokonai Vitéz Mihály

Sirop kelt fel először. Nem engedhette meg magának, hogy akár a társai is megtudják, ki is ő valójában. Gyorsan megmosdott, a legújabb francia szagtalan parfümmel kente be magát. Kinyitotta álruhás bőröndjét. Gondosan kivette sorra a herceg, hercegnő, bányász óriás, kalmárfejedelem, kiskutya álruhákat, de egyik sem tetszett meg neki. Végül úgy döntött, hogy kimossa a tegnapi öltözékét, és azt veszi fel. Sirop a bárdok modern nemzedékét képviselte: nem lantot hordott magánál, hanem gitárt, melynek fonákján elhelyezett egy titkosajtót, így a Gitáriskola c. egyetemi jegyzetét odarejthette. Az öltözködés után még volt ideje újrahangolni a meglazult húrokat.

Merlin is felébredt. Elméjét fokozatosan feltöltötte manával. Az előző nap kigondolt módszert tökéletesítette, és elhatározta, hogy még ma kipróbálja.

Csiribu, miután kinyitotta a szemét, kibújt Fraj ölelő karjaiból, majd rögtön öngyógyításba fogott, mert rémálmaiban össze-vissza karmolta az arcát, s reggelre a sebek elfertőződtek.

Frajt nem érintette ez a kellemetlen élmény, az ő fejét ugyanis kemény fából faragták. Amint megérezte, hogy kedvese már nincs mellette, kinyitotta a bal szemét, s körbenézett. Megnyugvással konstatálta, hogy Csiribu nem szökött meg előle egy másik férfival. Maga se tudta miért, de az utóbbi időben erősen kínozta a gondolat, hogy az előzetes hozzájárulása nélkül felszarvazzák. Az volt a szerencséje, hogy rémálmai sosem voltak ettől, mert ő sosem aludt, hiszen meditálás közben is pihent, sőt, akkor dupla pszipontot regenerált.

A múlt napi húsból tanulva csak zöldséget ettek reggelire, persze Frajt kivéve, hiszen ő tápos volt. Reggeli után a fogadós ment oda hozzájuk:

– A mai postával jött nektek egy csomag. Tessék.

Csiribu elmosolyodott, azt gondolta, hogy az egyik titkos udvarlója küldött neki virágot, de az is lehet, hogy Aliastól jött drágakő vagy ékszer. Alias, (ez egyébként az álneve, igazi kilétét sosem fedte fel) bevallása szerint az egyik kikötőben látta meg először Csiribut, s másnap már el is küldte az első levelét, melyből kiderült, hogy valódi úriemberrel (legalábbis úri írásstílussal) állunk szemben, akinek csak szigorúan tisztességes szándékai vannak. Azóta levélben tartják a kapcsolatot, pedig sosem látták egymást.

Csiribu elpirult, mikor meglátta, hogy Fraj is erőteljesen érdeklődik a csomag tartalma iránt. Fraj azonban csillapította érdeklődését. Elhatározta, hogy elviseli Csiribu összes szeretőjét, szó nélkül kibírja, hogy felszarvazzák. Annak a hatására döntött így, hogy ő is szinte hetente mással csalja élete párját. A hűségről szóló veszekedést jobbnak látta későbbre, a kaland végére halasztani.

Siropnak az ötlött az eszébe, hogy hátha valami értékes van a csomagban. Mindig is szeretett ajándékot kapni. Ehhez csak három kalandozó figyelmét kell egyszerre elterelnie. Rájött, hogy ez alacsony szinten biztosan kudarcba fulladna, meg kell várnia a nagy Tp-osztást. Mindenestre kiélesítette érzékeit, hogy alkalmas időpontban határozottan léphessen fel a zsákmány őt illető részéért.

Merlinnek jutott csak az eszébe, hogy ki a fene adhatta fel a csomagot? Tegnap érkeztek nagy titokban a Fővárosba, és máris van, aki tudja a pontos tartózkodási helyüket. Rögtönzött archeológiai vizsgálata csak azt állapította meg, hogy ez a kartondoboz már több, mint 1000 éve porosodhatott valahol. Csak azért nem lett poros, mert papi áldás volt rajta. Talán az ősök szellemei üzennek? Vagy egy kihalófélben lévő szekta így akarta biztosítani a minél további fennmaradását? Üzenhet-e a ma embere számára jelentőset múlt évezredi társa? Egyáltalán etikus-e kibontani egy ilyen csomagot?

A tekintetek találkoztak. A kósza asztrálfonalak megfeszültek. Lélegzetnyi csend ülepedett a társaságra. Az egyik asztrálfonal megrezdült. Majd egy másik is, de ezúttal kissé magasabb hangon. Még mindig nem szólalt meg senki. Végül a harmadik is negyedik fonal is megremegett. A meditációs gyakorlatnak Kalandmester Tp-osztása vetett véget, aki megelégelte, hogy a Tisztelt Játékosok nem csinálnak semmit, pedig igazán egyértelmű, hogy ki kéne bontani azt a ...tt csomagot.

Hőseink persze másképp gondolkoztak. Tudták, hogyha nem bontják ki, akkor kínos helyzetbe hozzák a Kalandmestert, mert valószínűleg arra az eshetőségre nem készült fel. Így hát kérették egy kicsit magukat, hátha Tp-osztás segítségével fogja őket a KM jó irányba terelni. Szerepjátéktechnikai érzékük most sem hagyta őket cserben.

A kibontást a pártatlan fogadósra bízták. Hosszú keresgélés után öt gyűrű került elő újságpapírba csomagolva. Az ezer éves Pravdán és a nemkülönben fiatal gyűrűkön kívül más nem volt. Az utóbbit nézték meg először. Merlin rögtön érezte, hogy mágikus erővel rendelkeznek. Mivel ennek a pontos mibenlétét nem tudta meghatározni, az egyetlen alkalmas módszer az volt, hogy kipróbálja őket. Felhúzta tehát mind az öt gyűrűt először az egyik kezére, majd a másikra, majd vegyesen, végül a lábujjaira, de nem történt semmi. Sirop sugallatára azt a következtetést vonta le, hogy egy főre egy gyűrű jut. Megint csak azt sajnálta, hogy ezért Sirop kapta a Tp-t.

Merlin felhúzta azt, amelyre ,,tűz'' volt felírva.
Csiribu felhúzta a ,,víz'' felíratút.
Siropnak jutott a ,,szél''.
Fraj pedig azt vette fel, amelyen ,,szív'' volt látható.

Itt kerültek bajba. Habár a matematika bizonyítottan tartalmaz paradoxonokat, az alaptételek még igazak maradnak. Hőseink keserűen tapasztalták, hogy a skatulyaelv is eme alaptételek közé tartozik. Póriasan szólva: kevesen voltak. Végül a fogadós, aki ugyancsak álruhás kalandozó volt, és Nicsupként mutatkozott be a társaságnak, pár perc múlva önként felhúzta az ötötdik, ,,föld'' felíratút. Ekkor a legnagyobb meglepetésre nem történt semmi. Merlinnek jutott eszébe, hogy talán ki kéne mondani a gyűrűkön látható szavakat. Erre Csiribu azzal panaszkodott, hogy 120-féleképpen lehet ezt megtenni. Mivel az egész délelőtt a rendelkezésükre állt, elkezdtek próbálkozni.

Merlin csendes méltósággal így szólt: ,,tűűűz''.
Csiribu könnyezve énekelte, hogy: ,,víííz''.
Sirop azt fújta, hogy: ,,szééél''.
Fraj mindent megértő hangon tette hozzá, hogy ,,szííív''.
Végül a fogadós erélyesen kijelentette, hogy ,,föld''.

Némi sorrendváltoztatás után megtörtént a csoda.

Lenyűgöző fény- és hangeffektusok kíséretében megjelent valaki. Először csak azt lehetett látni, hogy délceg, magas, jóvágású legény. Csiribu elpirult, de mivel nem akarta felébreszteni szerelmében a féltékenységet, pókermosolyt erőltetett az arcára. Az alak nemsokára formát öltött, majd ősrégi akcentussal szólalt meg:

– Egyesített hatalmatokból én vagyok a Bolygó Kapitánya...

 

4. Kalandra fel!

Gazdaggá tesz a munka, a nyájat is az gyarapítja,
dolgozzál, s jobban kedvelnek az istenek akkor,
és a halandók is, de a lustáktól iszonyodnak.

–Hésziodosz

– Üzenetet hoztam a számotokra, planétások. Siessetek, mert a gonosz Gyíkbőr Bácsi gátlástalanul írtja a dzsungelt, ezzel siettetve a nemkívánatos üvegházhatást. Ha sikerül megállítanotok, bőséges jutalom és hírnév vár titeket. Gyíkbőr Bácsi a Hosszanincs sivatagon túl, ahol a kurtafarkú kisdisznó tor, lakik. Ha újra szükségetek van rám, egyesítsétek hatalmatokat megint. Ne feledjétek: a Hatalom a tiétek!

Különös mágia lett urrá barátainkon. Egybehangzóan elkiáltották magukat:

– Éljen a Kapitány!

A Kapitány, mintegy érezve, hogy ezzel az aspektussal a szertartás befejeződött, látványos show-effektek kíséretében eltűnt. Az egész látomásból csak a gyűrűk maradtak, no meg Csiribu pókerarca, amiből a lassú másodpercek előrehaladtával mosoly, majd elpirulás kerekedett ki. A semmiből megjelenő idegen látványától szinte szóhoz sem tudott jutni, mégis ő akart először megszólalni. Fülében azonban lelkiismeretének hangja csengett:

– Csiribu, drágám! Látom, mély nyomot hagyott benned ez a kis tünemény. Ha nem vigyázol, még belészeretsz. Tekintve azt, hogy Bellániában vagyunk, ezt még meg is tudnám neked bocsájtani, de gondold csak meg, hogy mit érezne szegény felszarvazott Fraj, a Rend konzervatív tartományának szülöttje. Én tőlem aztán gyilkolhatsz, lophatsz, hazudhatsz is. Sok millió ember lelkiismerete küzdött minden erejét beleadva, önmagát ámítva, és vallott kudarcot a döntő pillanatban. Engem szigorúan órabérre fizetnek, úgyhogy nem fárasztom magamat azzal, hogy a dolgok etikai vonatkozásait eléd tárjam. Már Darnel Krisztyán is megmondta: Semmi sem jó vagy rossz, de vannak következményei.

Itt a lelkiismeret egy lélegzetnyi (vagy talán a kommunizmus előtti szóhasználattal élve: lélekzetnyi) szünetet tartott, majd a zöld száján (06-80) beszélve folytatta mondanivalóját. Ezt nyugott szívvel tehhette, hisz a zöld szám definíciója értelmében a hívás mana-pont költsége a hívott, azaz Csiribu készleteiből vonódott le. Így szólt hát:

– A következményekkel pedig bizony számolni kell. Mivel Téged teljesen leköt a csapatod teendőinek szervezése (most is alig figyelsz), a Te jövődre nekem kell gondolnom. Vedd tudomásul, hogy már csak anyagi okokból sem engedhetsz meg magadnak más szeretőt, mint Fraj. Senki sem kínál ilyen olcsón ilyen teljeskörű protekciót a Kalandmesternél: az összes támadása sikeres, sőt – mivel a KM ritkán ellenőrzi dobásait – majdnem mindig kritikusat sebez. Mindig tud úgy játszani, hogy egyáltalán ne legyen feltűnő, hogy Ő még egyetlen sebet sem kapott. De nem is sorolom tovább a tényeket. Fraj gazdaságosabb bármiféle kapitánynál. Rádásul...

Ekkor Csiribu dühében megszakította a költséges titkos távtelepátiát. Az utóbbi időben egyre jobban kezdte idegesíteni a lelkiismerete az ehhez hasonló süket dumáival. Kéne már találni egy 06-90-nel kezdődő számot. Akkor kétszer is meggondolná, hogy milyen hosszan ecseteli a sületlenségeit, és végre nyugta lenne tőle.

Egy ideig. Ugyanis az a hír járja, hogy a bellán főkicsodák egy éven belül teljesen ingyenessé teszik a távtelepatizálást, meg valami Intelmet is bevezetnek. Csiribu erre még gondolni se mert. Akkor tuti, hogy elszabadulna a káosz. Azonban nem maradt sok ideje ezen gondolkodni, mert a nemrég üres tekintetek most mind rá szegeződtek, még nagyobb ürességet mutatva, mint eddig. Mit volt mit tenni, logikus határozott érvelést kellett rögtönözni.

– Van némi képem arról, hogy ti miképp gondolkoztok a túlvilágról. De egyvalami biztos: semelyikünk sem akar idő előtt odakerülni. Bármi, akár az igazság is várhat minket odaát, nem vagyunk rá annyira kiváncsiak, hogy meghaljunk érte. Ha hagyjuk, hogy mindenféle pattanásfejűek, mint Gyíkbőr Bácsi, szennyezzék környezetünket, saját életünket veszélyeztetjük. Egyszerre elő fog állni az az állapot, hogy az a hely, hogy itt, nem lesz többé. Az ózonmelegítő ténykedések hatására az egész világ elpusztulhat, ugye, Merlin?

– Kétségkívül vannak ilyen nézetek. Egyes tudósok, mint a nagytudású Bylli professzor, határozottan tagadják. Mások pedig, akik magukat felvilágosultnak, egy új világkép megalkotóinak tartják, kedvenc témájuk közé sorolják a környezetszennyezés kérdését. Megoszlanak a vélemények.

Sirop vette át a szót.

– Egyértelműen lehangoló látványt nyújtana, ha az utcák megtelnének üres konzervdobozokkal, műanyagkulacsokkal, elhasznált pergamendarabokkal. Ha a víz egyszerűen nem lenne alkalmas emberi fogyasztásra a beleömlött lámpaolajtól, és az egészséges életmód sportjai közé beletartozna az is, hogy az utcán nem veszünk levegőt, mert mérgező. Én ilyen világban nem szeretnék élni.

A hatásszünetet kivárva Csiribu így folytatta:

– Gondoljátok meg, milyen nemes cselekedet lenne a környezet szolgálatába állni. A mostani állapotunk nem túl biztató. Habár erkölcsileg feddhetetlenek vagyunk, a CIA és az FBI egyetlen aktájában sem szerepelünk, úgymond tiszta kalandozók vagyunk, ezenkívül biztos keresetet nyújt az egymás ellen acsarkodó kiskirályok közötti lobbizás, halálunk után száz évvel már szinte senki sem fog emlékezni a nevünkre. Miért is emlékeznének, hiszen egy átlagos, pénzsóvár, képmutató banda voltunk, a hozzánk hasonlóak tucatjaival járják a világot, s legfeljebb a fogadóban, a rendelés erejéig becsülnek minket. Hát így akarjuk végezni?

A csapat tagjainak szemébe könny csordult, meghatódtak e nemes szavakon, átélték sorsuk hiábavalóságát és rögtön depresszióba estek. Sirop azt gondolta magáról, hogy ért a női nemhez, ezért minden tudását bevetette, hogy megtudja, mit akar ezzel elérni Csiribu. Nem volt sok ideje töprengeni, mert Merlin a tegnap kidolgozott Öngyilkos tűzgolyó varázslatát készítette elő, Fraj pedig a harakirire élezte a fegyvereit. Sirop tehát dalolni kezdett:

A rögtönzött előadás megint nagy hatással volt a közönségre, és egyszeriben eldöntötték, hogy megmentik a világot a gonosz Gyíkbőr Bácsi üvegházhatásától, bármi legyen is az. Nicsup bejelentette, hogy velük akar tartani. Merlin elfogadta az ajánlatot abban a reményben, hogy nem kell kifizetniük a számlát, és bármikor ingyen megszállhatnak ebben a fogadóban, azonkívül a fogadó bevételének 30%-a a közös kasszába kerül. Hiába, a jó öreg Merlin az IBM Egyetemen nemcsak titkos mágiát, hanem pszichológiát is tanult...

Még aznap megtartották a fogadós részvételével a Legendás Gyülekezet alakulóülését, amit a helyi hatályos jogszabályok szerint részvénytársaságnak nyílvánítottak. A részvényeken egyenlő arányban osztoztak, mindenki 18 százalékot kapott.

/: A szerző megjegyzése: a Magyar Értelmező Kéziszótár a részvétel szót ítéli helyesnek a résztvétel helyett. Ezzel szemben a részvétel tagját résztvevőnek nevezi, nem pedig részvevőnek, ahogy az logikus lenne. Furcsa, de szép ez a magyar nyelv. Egyébként már a TN-ben is benne volt, hogy az UFO-k a magyar bővített változatával kommunikálnak egymás között :-] :/

A fogadót az éj leple alatt hagyták el. Ezt nem valamilyen különösebb célzattal, hanem csupán megszokásból tették, arra az esetre is felkészülve, hogy Merlin pszichológiája nem jön be, és mégis rendezni kéne a számlát. Ez a veszély szerencsére elhárult, mivel a fogadós is (igaz, hogy álruhában, de teljes lelkesedéssel) velük tartott. A másik ok, ami az éjszaka mellett szólt, hogy a városi éjjél a Kalandmester ideje. Ekkor olyan messze engedheti fantáziáját, hogy később maga se fogja megtalálni.

Szemrebbenés nélkül bármilyen ellenségel bármilyen mértékben keresztezheti a kalandozók útját. Másnap reggelre – ha ügyesen mesél – teljesen el is felejthetik, hogy miért pont 5 élőholt sötét elf támadta meg őket egy elhagyatott sikátorban. Mivel a bemutatott esti áldozat a kelleténél bőségesebb volt, a KM úgy döntött, hogy könnyű ellenfeleket ad, és a zsákmány – mint ahogy Bellániában amúgy is lenni szokott – gazdag és Tp-dús lesz.

 

5. És elválasztá a sötétséget a víztől

Forr a világ bús tengere, oh magyar!
Ádáz Erynnis lelke uralkodik,
S a föld lakóit vérbe mártott
Tőre dühös viadalra készti.

–Berzsenyi Dániel

A hősöknek nem is kellett sokat nesztelenül lopakodniuk az újhold mindent bevilágító fényében, amikor láncok csörgését, kardok csikordulását, íjak felajzását halloták maguk körül. Kétség nem férhetett hozzá, hogy egy jól megszervezett rablótámadás állt kibontakozóban.

A leendő áldozatok nem siették el a dolgot. Helyzeti előnyhöz akarták juttatni ellefeleiket, hogy aztán a kutyaszorítóból kimászva fergeteges diadalt arathassanak. Az éjszaka csendjében lopózó gyanútlan kalandozó könnyedségével fordultak be a mellékutcába, ami történetesen koromsötét sikátornak bizonyult. A három hold egyikének fénye sem ragyogta az elhagyatott utcát, még a csillagok is visszafogták magukat, ezzel megteremtve a tökéletesen izgalmas harc esélyét.

Hirtelen egy marcona alak ugrott hőseink elé, fáklyával a kezében. Ez még önmagában nem lett volna baj, ha a fáklya nem égett volna. Most azonban majdnem megvakította szegény Merlint, aki szemeinek élességét a teljes sötétségben való tökéletes látásra hangolta. Szerencsére még idejében sikerült feltenni az UV-szűrős napszemüvegét a vakság elkerülésére.

– Nem tudjátok, jó emberek, hogy ez az út magánterület és öt tallérba kerül az átjárás?

Eközben előkerült féltucatnyi ork harcos, és körbevették a maroknyi csapatot. Csiribunak igencsak meg kellett gondolnia, hogy mit válaszoljon:

– Szíves elnézéseteket kérjük. Sajnos nem vagyunk ismerősek errefele és nem ismerjük a helyi szokásokat. Mivel eme kiruccanásunkra egy fia pénzt nem hoztunk magunkkal, ezennel engedelmetekkel visszavonulunk.

– Hohó, lassan a testtel, vén banya!

Ez már több volt a soknál. Merlint majdnem megvakították, Frajt vérig sértették a ,,jó ember'' jelzővel, Csiribu orra alá dörgölték az igazságot, és Siropot a bűzlő orkok szaga gerjesztette végtelen haragra. A csata már-már kirobbani készült, amikor Nicsup megszólalt hidegvérrel:

– Tudjátok, barátaim, én nagyon toleráns vagyok az idegenekkel szemben. Sajnos bajtársaimról ugyanez nem mondható el. Úgy gondolom, hogy mivel sajnálatos módon akaratotok ellenére megharagítottátok őket, illendő lenne valami csekélységgel kárpótlást nyújtani. Én magam, köszönhetően türelmes és rendkívül kompromisszumképes természetemnek, nem kérek semmit, de azt javaslom, hogy minden bajtársamnak ajánljatok fel száz tallért fájdalomdíjul.

Az utolsó szavát szokatlanul erős és furcsa hangsúllyal nyomta meg. És éppen ennek a szónak hatására két ork rögtön számolgatni kezdte a lyukas kéttallérosait. Harminchatnál tartottak, amikor a hatalomszó ereje elillant, és újra urai lehettek akaratuknak. Ez az idő azonban éppen elég volt arra, hogy hőseink kézbe kapják rejtett fegyvereiket, előkészítsék varázslataikat.

Fraj mindkét kezében hírhedt nels-kard csillogott, s a ruhája által takart teljes vértezet tompította a támadásokat. Fraj izzadt, ahogy speciális nels-harcmodorát az időlassító képességével együtt alkalmazta. Két másodperc múlva már teljesen ura volt a helyzetnek, eszeveszett sebességgel sarkon pördült, hogy a szabad szemmel követhetetlen forgás erejével súlyosbíthassa kardjai csapását. Úgy cikázott, mint a villám, és minden útjába kerülő orkba belecsapódott.

Sirop előhúzta az automata számszeríját és egy gombnyomással megtöltötte. Nagy kezdeményező értékének hála sikerült egy szegmens alatt leszednie a háztető tetején lesben álló rablókat. Akciója végeztével a lehető legkomótosabban letörölte a port az íjpuskájáról, majd akkurátusan összehajtogatta és eltette a szivarzsebébe. Eközben az egyik ork nagy buzgalomal felé lendítette csatabárdját, és... Eltalálta. Azaz csak majdnem, mert a fegyver átsuhant a mosolygó Siropon, mintha ott se lett volna. Hiába, egy csata-bárd eszén nem könnyű túljárni.

A fogadósnak azonban nem volt ilyen szerencséje. Miközben a beszédével foglalatoskodott, elkerülte figyelmét a fejére mért ütés, ezért elájult. Csiribu, kihasználva, hogy Fraj éppen mással foglalkozik, rögtön a segítségére sietett, és megpróbálkozott a szájon át való lélegeztetéssel. Mivel elsőre nem járt sikerrel, megismételte, újra és újra, ötödjére és hatodjára is...

Merlinre maradt a feladat, hogy elbánjon a bandavezérrel. Kis gondolkodás után elővette a WC-papírt, amin a nemrég kidolgozott varázslata lakozott, és elkezdte felolvasni. Mindenki nagy meglepetésére egy elképesztő méretű tűzgolyó kezdett formát ölteni a semmiből, egyenesen a bandavezér felé tartva, és annak rendje és rendeltetése szerint telibe is találta. A várt hatás azonban elmaradt: perzselő ereje az ellene szánt védőpajzson elenyészett.

A vezér, érezve, hogy most jött el az ő ideje, egyre jobban növelni kezdte a fáklya fényét, annyira, hogy Merlin önkéntelenül a szeméhez kapott, és a napszemüvege leesett a földre. A totális megvakulást elkerülendő mindkét kezével a fény útját igyekezett elállni, így kizökkent a varázslatból, ezzel könnyű prédájává válva a vezérnek.

Sirop és Fraj nem siethettek a segítségére, mert az egyre jobban felgyülemlő városi őrökkel voltak elfoglalva. Ekkor Merlinnek mentő ötlete támadt.

Elkiáltotta magát, hogy ,,tűűűz''.
Sirop így sóhajtott: ,,szééél''.
Fraj mosolygva hozzátette, hogy ,,szííív''.
Ezt Csiribu lihegése követte: ,,víííz''.
Ekkor a fogadós nagyot koppant a ,,föld''-re.

– Egyesített hatalmatokból én vagyok a Bolygó Kapitánya.

A gyorsan körvonalazódó alakot hangos ováció fogadta:

– Éljen a Kapitány!

– Látom, Planétások, segítségre van szükségetek. Megkapjátok. És most, Te, csavargófőnök, aki oly nagynak és erősnek gondolod magadat, figyelj!

A Kapitány ekkor zuhogó kőzáporrá változott, és a vezérre kezdett hullani. Ezt párszor megismételve megtette a hatását. A támadók holtestjei a földön hevertek mindahányan. Ahogy a csillagok egyre erősödő fénye jelezte, a csata véget ért. A Kapitány eképp búcsúzott védenceitől:

– Találkozunk Gyikbőr Bácsi halálának nulladik évfordulóján!

A hosszú, nehéz csatának végül is meglett a jutalma. A karakterek kincsekkel, új felszerelési tárgyakkal, pénzzel, és temérdek virtuális Tp-vel megrakodva folytatták a Végtelen országút felé vezető útjukat. Sokáig haladtak úttalan utakon, vízesésen, szakadékon, ostromverő bozótokon keresztül, hogy elérjék céljukat.

Egész éjszaka meneteltek, mire Siropnak az egyik legendát dúdolgatva jutott eszébe, hogy a Végtelen országút nem Bellániában található, azaz csak tengeri úton közelíthető meg. És mivel még az álruhás Nicsup sem rendelkezett a navigálás alapvető képességével, hajót kellett bérelniük. Rohantak is vissza a bozóton, szakadékon, vízesésen, sáros úton át a Fővárosba, hogy a 6:20-as menetrendszerinti sivatagi hajójáratot elérjék, de ez nem sikerült.

Hét óra is elmúlt, mire visszaértek. Az Arany Rókában még bedobtak egy pofa sört, majd bérelhető vizijármű után kezdtek nézni. Sorra járták végig a kapitányokat, hogy elvinnék-e őket. Furcsa módon csak kevés vállalkozó akadt erre a fölöttébb megtisztelő történelmi jelentőségű feladatra, míg végül a magyar igazság győzedelmeskedett:

A hajókapitányok, azok konkrétan hárman voltak: én, a Gyula meg az Ottó, a Tót Ottó. Közismert szerénységem, ami csak Torgyán Józseféhez mérhető, tiltjta, hogy magamat, mint a környék legjobb hajójának tulajdonosát, és az alacsony áraimat, no meg a kiváló alkalmazottaimat reklámozzam. Viszont azt őszintén meg kell vallanom, és ezt nem csupán álszentségből és álszerénységből teszem, nem is a humanitáriusságom öregbítése végett, de főleg nem azért, mert jót akarok cselekedni a Gyülekezettel, már csak azért sem, mert a Sirop olyan ellenszenves személy, a Fraj meg túltápolt, a Merlinnek semmi érzéke sincs a gyakorlati dolgokhoz, a Csiribu meg az én mércémmel mérve a 3-as szintet sem üti meg (a tizes skálán), a fogadós pedig egy tolakodó, helyezkedő, önfejű, pénzsóvár stb., úgyhogy nem mintha szeretném a hőseimet, de

Attól már most meg kell óvnom őket, hogy a Gyulához menjenek hajót bérelni. Már csak azért is, mert – hát nem nagy szemétség?! – álnevet használ. Valójában ő Bob herceg kamarása, a Cockaszappan Ko. elnökvezérigazgatója, és nem utolsó sorban kém. A valódi neve: Gyulij Gyulijovics Gyulics. Annak ellenére, hogy rendes embernek látszik, velejéig romlott. Ha éppen nem a jelentéseit kódolja, bekötött szemmel mindig a kocsma körül ténfereg, és a következő dallal próbál pénzt kicsikarni a járókelőktől:

Hát nem hallatlan: Posztkommunista antiimperialista pszeudokapitalista szólamokat hangoztatni Bellániában? Csoda, hogy nem írok be a történetbe egy rendőrt, és nem öletem meg most rögtön. Nem, ezt nem teszem, mert még terveim vannak vele. Addig is a Tisztelt Olvasó elégedjen meg azzal, hogy nem hozzá mentek barátaink hajót bérelni.

Pár óra fenyegetőzés, alkudozás, mosogatás és fedélzetfelmosás után Ottó hajójának utasai elfoglalták jogos helyüket: Az első utas, Merlin az árbóc tetején kapott helyet. A húszdioptriás UV-szűrős szemüvegével könnyen észrevehette, ha egy szemből feléjük száguldó tutaj el akarja őket gázolni. A második utas, Fraj a korlátnak dőlve a tengeribetegségével szenvedett. Hiába, az igazán tápos karaktereknek is van egy mélyreható gyenge pontjuk. Ha ez nem lenne, a Kalandmester rögtön gyanút fogna, és nem engedné őket játszani. A harmadik utas, Csiribu szerelmét támogatta a kabinokat és a korlátot összekötő útszakaszon, rossz nyelvek szerint a tenger irányába (hiába, a Bolygó Kapitánya ellenállhatatlan személyiség). A negyedik utas, Sirop önmagában gyönyörködött. Addig sikálta a padlót, míg az vissza nem tükrözte képmását. Amint a képmás halványult, a kormányos parancsára újrakezdte a felmosást. Az ötödik utas Nicsup volt, aki a boroshordókat porolta le.

A hatodik utas a kapitány kiskutyája volt, Big Maxnek hívták. Azt nem lehet róla elmondani, hogy keverék lett volna, csak azt, hogy jobb oldalról fehér, bal oldalról lila színűnek látszott, bár lehet, hogy ezt csak a háttérben scrollozódó szivárvány ray-trace-elt árnyéka játszatta vele. A hetedik utas maga Ottó volt személyesen.

Nem tudom magamba folytani az izgatottságot, hogy engem ért az a megtiszteltetés, hogy eláruljam, hogy a ki volt a hajó nyolcadik utasa. Igen, ő volt személyesen. A nyolcadik utas: a Halál.

 

6. A nagy visszatérés

Mert nem sokaság, hanem
Lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat.

–Berzsenyi Dániel

A piactér zsúfolásig volt telítve. Habár az árak, az ÁFÁ-s számlák és a garancialevelek változatosak voltak, szinte mindenki ugyanazt árult: rókát.

Hiába, no, a Fővárosnak ez volt a specialitása. Árulták a bőrét, a szőrét, a húsát, a fogait és a szemgolyóját is: ruházkodásra, lakásdíszétésre, megevésre, fogpótlásra, kisebbek ijesztgetésére, nem feltétlenül ebben a sorrendben. Az újróka ára mindenhol magasabb volt a tavalyiénál.

Volt, aki élő rókát árult. Ha a Tisztelt Vevő friss húsra vágyott, akár helyben le is vághatta vagy vágathatta frissen kiválasztott rókáját. A gyakorlottabbak azonban nem ölték meg, hanem hazavitték a ravaszdit, hogy ölróka legyen belőle. A kalandozók pedig a kiállított harci rókák közül választhattak. A vásár jelszava az volt, hogy az ember (elf, törpe, ork...) leghűségesebb társa a róka. Ez például abban nyilvánult meg, hogy a nemrég eladott rókák hűségesen visszaszöktek a kereskedőhöz.

A piacot végül is az idegenforgalom tartotta fenn, hisz' minden helybéli ükapjának is volt már rókafarmja, amelyiken furcsa módon szebb, finomabb, okosabb és hűségesebb példányokat tenyésztett ki, mint bárki más a városban. Azonban a turistákon kívül néha akadtak igazi vásárlók is. Ők voltak azok, akik mind a teljes négyzetmérföldes teret körbejárták, válogattak, s ha jónak találták az árut, nagyobb tételt rendeltek.

Nem hiányoztak a tolvajok sem. Ők a nyár ellenére viselt nagy kabátukról voltak felismerhetőek. Valójában – és ezt mindenki tudta – a kabátok pehelyvékonyak voltak, csak a lopott rókák tömkelege duzzasztotta fel őket. Néha a rend őrei megállítottak egyet-kettőt közülük, de mivel több hálapénzt kaptak, mint az önkormányzati fix fizetés, legtöbbször futni hagyták a tetteseket.

És ennek így kellett lennie. Senki és semmi nem uralhatta a Káosz földjét a kiszámíthatatlan, szeszélyes, örökké változó, szétágazó és újra önmagába fonódó, a fennséges, a változékony, a gyönyörű és különc káoszon kívül. Minden irányító és központosító törekvést csírájában folytott el a helybéliek veleszületett rendezetlenségre törekvő gondolkodásmódja. Szakszóval élve a társadalom entrópiája sosem csökkenhetett.

Eddig még senkinek sem sikerült e mélyről jövő káosznak a nyomába erednie. Sokak a szeszélyesen változó éghajat, mások az egymást gyorsan követő sötét és világos együtállások számlájára írják, megint mások a levegő széndioxid-tartalmával hozzák összefüggésbe. A varázslók egy különös, mindent átható mágia jelenlétére gyanakszanak, bár ezt bizonyítani még nem tudták.

A káosz eredetének kérdését mindmáig senki sem tudta kielégítően megmagyarázni, még a történettudósok is ingatták a fejüket, az igazi okot senki nem ismerte, de még nem is sejtette eddig. Kivéve talán azt a délceg, magas, jóvágású legényt, aki mosolyogva, az árusokra és portékáikra oda sem figyelve sétált át a piactéren. Nem pocsékolta figyelmét holmi rókahúsra, neki ennél sokkal fontosabb dolga volt.

Amint áthaladt a piactéren, elővette zsebéből friss zsákmányát, a hüvelyknyi hosszú pálcát. Négy újjal megfogta, s úgy, mint a kezdő bűvészek, elegáns mozdulattal nyújtani kezdte. A hatás nem maradt el: a pálca két méter hosszú bottá terebélyesedett ki. Az ifjú így gondolkozott magában:

– Mit ki nem találnak ezek a mai fiatalok: teleszkópos varázslóbot? Hát ilyet! Az én időmben, amikor a varázslót még nagy V-vel írták, és az embernek még volt becsülete más fajok szemében, gondolni sem mertek volna ilyesmire. Hiába, haladni kell a korral. Ámbár Merlin bátyó igazán szentelhetett volna több figyelmet a botjának. Ezek szerint a színjáték kitűnő volt.

A Bolygó Kapitánya újra összecsúsztatta, majd zsebre rakta a pálcát, mélyet sóhalytott, és belépett a Bellán Posta kocka alakú épületének forgóajtaján. De az ajtóból nem egy déleg ifjú, hanem egy alacsony, görbe hátú, bozontos szakállú törpe lépett ki: a Kapitány takarékossági okokból szüneteltette az illúzióvarázslatot. Immár törpe képében lépett oda a pulthoz és diktálta le a következő levelet:

– Bylli! A világ, ellentétben a Te elgondolásoddal, nem korong alakú. A bizonyítékot, amit annak idején kértél, csak késve sikerült megszereznem. A napokban majd beugrom hozzád, hogy megvitassuk a részleteket. Addig is maradok barátod és hű tisztelőd: Hosszúbajszú Ugribugri.

A Kapitány kisétált ezek után magabiztosan, megfontolt léptekkel (már ahogy egy törpétől kitelik), elbaktatott a kikötőig. Elégedetten meredt a távolodó Ottó Reach vitorláira, és örömmel konstatálta, hogy tanítványai jó irányba haladnak. Hosszú, rögös út vezet a Végtelen országúton, majd ugyanott vissza, és a kettő között még munka is vár rájuk. Az egész akár hónapokig is eltarthat. A Kapitány azonban éppen ezt akarta.

Amint az Ottó Reach árbócának teteje is eltűnt a horizont alatt, a Kapitány megnyugodott. Tudta, hogy sötét erők árgus szemekkel figyelik minden mozdulatát, és hogy ezek az erők most a hajóval együtt elhagyták a Fővárost, így nyugta lesz tőlük egy darabig. Szüksége is volt a nyugalomra, mert ez olyan játszma volt, melynek létéről csak kevesen tudtak, és egy kézen megszámolhatóak voltak azok, akik ténylegesen részt is vettek benne. Mégis ez volt az a játszma, melyben egy apró hiba is örökre eltörölheti a káoszt a föld színéről.

A Kapitány egy Vág El Is nevű bárd Kapar a dicsom meg a hódítása c. ősi művének nyitódallamát dúdolgatva hagyta el a kikötőt.

 

7. Mars alkirály kastélya áll,
él még a gaz hódító

Ki nagyot akar, magát zabolázza,
korlátozásban túnik ki a mester
s csak törvény adhat szabadságot nekünk.

–Johann Wolfgang Goethe

/: Karácsony van. Ahogy kinéznék az ablakon, hogy hull-e a hó, a leengedett reluxába (tetőtéri ablakra szerelt redőny) ütközik a tekintetem. Odamegyek, felhúzom. Látom, hogy szépen süt a nap, és nem esik a hó. A hőmérő jócskán -10 oC alatti értéket mutat, idebenn mégis jó meleg van. Boldog vagyok, hogy van fedél a fejem fölött, szeretteim vesznek körül, és mindenki csak arra vár, hogy ajándékot adhasson nekem.

Tavaly megemlítettem szüleimnek, hogy mennyire szeretnék egy saját karácsonyfát a szombámba. Aztán idővel megfeledkeztem róla. Nem úgy édesanyám. Ma délelőtt csillogó piros gömbdíszekkel és csengőkkel teleaggatott, kb 1 m magas fenyőt helyezett az íróasztalomra. Lám-lám, vannak még olyanok, akik az ember (itt magamra gondolok) óhajaira egy év távlatából is emlékeznek, és teljesítik őket.

A nagy, családi karáncsonyfa, annak ellenére, hogy bent van a lakásban, fehérbe burkolózott: csak fehér díszeket aggattunk rá. A díszek legtöbbje fehér festékbe áztatott toboz, melynek szélét aranyszínűre mázolták a gondos kezek. Néhány toboz felfele áll, néhány lefele, épp olyan véletlenszerűen, mint az igazi fenyőkön. Mikor édesanyám készítette őket, megjegyeztem, hogy nem kéne a tobozok természetességét mindenféle festékekkel elrontani. És lám-lám, mit nem ád az élet: az én magán-fenyőfámon 2 db festetlen tobozt vélek észrevenni. Csodálatos dolog ilyen figyelmes, gondoskodó családban élni.

Háttérben a Jingle Bells remixe megy, miközben ezt a szöveget írom. Lehet, hogy közhelynek hangzik, de nekem remek hangulatot teremt. Vannak bizonyos (karácsonyi) dalok, melyeknek több a mondanivalójuk és zenei értékük is nagyobb, de azokat már többször is meghallgattam a napokban, és ha újra megtenném, elvesztenék az újdonság és a különlegesség varázsát. Ezért valami egyszerű, dallamos, regényírást segítő háttérzenére vágytam. Így kötöttem ki a Jingle Bellsnél.

Abban a világban, melyben ez a regény játszódik, csak egy helyen ünnepelték meg a karácsonyt. Nem azért, mert az volt a leginkább szeretettel teli hely (inkább ellenkezőleg), hanem mert csak itt, a Rend birodalmában sikerült összefogni, egybeolvasztani a naptári rendszereket, s csak itt van állami költségvetés, amiből finanszírozható egy olyan nagyszabású akció, mint az évek, a hónapok és a napok számlálása. Tehát ez az egyetlen hely, ahol tudják, mikor van karácsony. Az más kérdés, hogy csak hivatástudatból ünneplik meg. :/

Ha a fejezetcímben lévő dalt az énekesnő a szerzők kívánsága szerint ,,Ki Mars alkirály kedvébé jár, mind gyáva és áruló.'' szöveggel fejezte volna be, az uralkodó szó nélkül fejezte volna le. Hogy ki volt ez a kegyetlen uralkodó? Mars alkirály, személyesen. /: Köszönet Koncz Zsuzsának. :/

Az alkirály fejébe vette, hogy egyszer és mindenkorra rendet tesz a Világban, végleg elsöpri a káosz híveit a föld színéről, egyeseket a démonok, másokat az ördögök, megint másokat az őrült máguskirályok szellemei elé, ki-kit érdemei szerint. Egyetlen mozzanat lógott csak ki ebből a nagyszerű tervből: a rend végső diadalát a Világ nagycsászáraként akarta megünnepelni. Ennek megfelelően azokat tartotta a káosz híveinek, akik ellenszegülnek neki, de a behódolókat mindig örömmel fogadta a rend alapú birodalmában.

– Tanácsos, kérem, intézkedjen, hogy még ma megszakadjon a diplomáciai kapcsolat a többi alkirálysággal, szóljon a mélyen tisztelt hadügyminiszter úrnak, hogy a halálrúnás nyílvesszők tömeggyártásával hagyjon fel, és álljon át azok felhasználására a szomszédos területek meghosszabbítása végett. Ám mindezek előtt indítsa be a titkos generátort, és teremtsen kapcsolatot Xénia kisasszonnyal. Legutóbb azt mondta, hogy a Roa felé tart.

A ,,mélyen tisztelt hadügymiszter úr'' kifejezést csupán a protokoll kedvéért használta, mert sejtette, hogy politikai ellenfelei mágikus lehallgatókészóüléket helyeztek el a trónteremben, és rögtön lázadást szítanának, ha ,,a kurva semmirekellő vagdalkozó'', egyébként helyénvaló, és a valós helyzetet tükröző kifejezéssél élne.

– Xénia vagyok, és éppen lázas, úgyhogy rövid leszek. A dex űrhajó legénysége megszerezte az atomfegyverek gyártását leíró urnákat, amit ön oly lényegesnek tart a háború megnyerése érdekében. Utólagos engedelmével csapdát állítottam nekik a Roán, ők azt hiszik, hogy a drakvúf rohamosztagosok vezetője várja itt őket. Mekkorát fognak csalódni...

– Köszönöm, kisasszony. És a lépegető vasdobozokkal mi lesz?

– Találkozzunk holnap pontban éjfélkor a nagy királyi búzamezőn. Ott lesznek az Önnek köldött technikusaim, akik majd segítenek a gyártásban. Ha csak spirális alakban csavarodott kalászokat talál a találkahelyen, elkésett. Ismeri a feltételeimet.

– Természetesen. Ha segít megnyerni a háborút, a rend vallás főpapnőjévé teszem, és az oldalamon kormányozhatja a Birodalmat. Addig is Xénia láz.

A kapcsolat megszakadt.

Nem, Mars nem volt rossz ember, még azt sem lehet elmondani, hogy eredendően véreskezű uralkodó lett volna. Csak a körülmények tették azzá. Ő lett volna a legboldogabb, ha a bibircsókos Xéniát kitaszíthatta volna a világűrbe, saját lábvizében fojthatta volna meg a hadügyminisztert, s e két áldozattól eltekintve békében, egyszerűen válhatott volna belőle nagycsászár. Abban, hogy mégis a siker eme jogosan megkérdőjelezhető módját választotta, a Világ népeinek és a kedvezőtlen szociális helyzet nyomására történt.

Az emberek folyamatosan megutálják az uralkodóikat, demokráciát követelnek. Párszáz évvel később magunják a demokráciát és visszaállítják a királyságot. Megint száz év múlva a kommunizmus győzedelmeskedik, s ez a változás (ez utolsó győzelem után remélhetőleg) tart a végtelenségig. Az emberek államforma szempontjából különösen instabilak, nem lehet rájuk számítani.

Az elfek zárkózott lények. Semmi nem érdekli őket, ami az erdeiken kívül esik. Azonban ha valaki megpróbálja felkavarni kaotikusnak látszó nyugalmukat, egyesített erővel, bár továbbra is egymással szemben bizalmatlanul törik meg a zavaró valakinek az útját. Ezenkívül mániákus környezetvédők, nem honorálják az atomfegyvereket és a nagyteljesítményű gyárakat, amik Mars technikai forradalmának gerincét képezik.

A törpékbe alacsony méretük ellenére magas büszkeség és hivatástudat szorult. Ha egy törpe építész megtervez száz bevásárlóközpontot, és a tulajdonos azt mondja, hogy álljunk le, ez már elég, akkor a munka abbahagyása és nyugdíjba vonulás helyett elmegy a konkurenciához és potom áron eladja neki a minden eddiginél legnagyobb shopping center terveit. Sőt, a föld alól sem hajlandó kiköltözni, hogy otthonát olajfúró tornyok vagy nukleáris temetők váltsák fel.

Az orkoknak egyszerűen annyi eszük sincs, hogy felfogják a rend lényegét, ők igazán a káosz és a halál berkeiben érzik jól magukat. Amíg össze tudják rabolni a napi betevő falatot, és elég vért látnak maguk körül, jól érzik magukat. Csak hosszú szónoklatok és jóízű szónokok árán lehetne meggyőzni őket a rend csodálatos voltáról. Sebaj, harcosnak jók lesznek.

Itt vannak még az óriások, a trollok, a tündérek, a surranók és egyéb szörnyetegek. Ők egyrészt kevesen vannak, másrészt éppen annyira gyűlölik a káoszt, mint a rendet. A velük kapcsolatban felmerülő gondok nem változnak meg a háború után sem. Azt látjuk tehát, hogy egyik faj sem hajlandó igazán önként elfogadni a rend örökös uralmát. Így rá kell bírni őket a világnézetük megváltoztatására. Mars alkirály csak az urnákra és az őket cipelő technikusokra várt, hogy kiterjessze dicsőséges hatalmát az egész Világ fölé.

Erről a nagyravágyó tervéről azonban sajnos senki nem tudott, senki sem volt, aki megakadályozza, hogy a Világ a káosz zseniális gazdagságából a rend kiszámíthatató, előre megtervezett unalmába menjen át. Vagy mégis?

 

8. Dante emlékére

Erős vár a mi Istenünk,
kemény vasunk és vértünk.
Ínségben együtt van velünk,
megvált és harcol értünk,
Kél az ősi rossz
bajvető gonosz,
csel vad fegyvere,
erőszak ővele.
A földön ő az első.

–Martin Luther

– Meghoztam a kávéját, fennséges uram.

– Köszönöm, most hagyjon magamra.

Minden nap megtörtént ez a kis intermezzo barátunk életében. Szokás szerint esténként behozatta magának a jól megérdemelt kávéját, melynek hatására – annak rendje és módja szerint – úgy kellett volna álomba merülnie, mint ahogy a nagy könyvben meg van írva. A mély alvás azonban soha nem következett be, mert mindig problémák adódtak a kávé elfogyasztásával.

Barátunk azért kért minden nap pontban 8:42 perckor egy csésze duplát, hogy ne feledkezzen meg saját hatalmának korlátairól. Hiába ért el keze Bellánia legsötétebb zugaiba, hiába lesték parancsát és óhaját emberek, elfek, orkok és egyéb értelmes lények százezrei, hiába tudott teleportálni kénye is kedve szerint, hiába volt csengő, vaskos aranyrögökkel teli a kincsestára, hiába tisztelték, becsülték és szerették őt ismerősei mindahányan, hiába volt ő az ura életnek, értelemek és halálnak, egyvalami folyton eszébe juttata saját korlátait, ezzel alázatra késztetve: nem tudott meginni egy pohár kávét.

Ahogy nyúlt a csészéért, hogy szájához emelje, ahogy megpróbálta a fülét megmarkolni, mintha a semmibe nyúlt volna bele. Keze átsiklott a csészén, át a kávén is, sőt, még a gőz is áthatolt rajta. Bárhogy igyekezett, nem tudott megfogni semmit, ami anyagból volt. Bármikor tudott anyagot teremteni, vagy pusztítani, de sosem volt képes semmilyen anyaggal fizikai kapcsolatba kerülni, hosszú élete során végig légies maradt.

Nem tudta saját baját semmihez hasonlítani. Ma még egy újabb kísérletet tett a csésze megragadására, minden természetes és mágikus képességét bevetette, de nem sikerült neki. Levitációval persze bármikor célt ért volna, de ez őt nem vígasztalta, hisz' a levitáció az ital elfogyasztásában nem segít. Ám sikertelensége ellenére sem ejtett ki mérgében olyan szavakat, amelyeket később megbánna, mert ő, Uyeshiba, az Élet istene nem engedhette meg magának, hogy káromkodjon.

Fontosabb dolga is volt neki annál.

Például az, hogy elvesztette a fehér köpenyét. Ilyen eddig még sosem történt meg vele. Ott didergett mennyei trónusán, fogai vacogtak, egész teste remegett, mert nem tudta magára ölteni az elveszett köpenyét. Szörnyű, elviselhetetlen érzés volt ez. A köpeny születésétől fogva az ő tulajdonában volt, és csak éjszaka vált meg tőle. Minden tárgyaláson viselte, és mindig benne jelent meg, amikor alakot öltött Bellániában. A köpeny annyira a szívéhez nőtt, annyira megbízott benne, hogy néhány egyszerűbb manifesztációban ő maga nem is vett részt, csak a köpenyét küldte.

Az átlagember az izmaiban egyenletesen elosztva tárolja az erejét. A varázslók az asztrálsíkon lévő képmásukban, Achilles a sarkában, egyes mesebeli óriások (és Koncz Zsuzsa) a hajukban, Uyeshiba pedig a köpenyében. Ez azt jelenti, hogy ha nincs nála a köpenye, saját tróntermén kívül semmi felett nincs hatalma. Bárhova megy, olyan védtelenné válik, mint a képmására faragott szobor, vagy egy Uyeshibának beöltöztetett színész. A köpenye, amelynek anyagát hatalma kezdetén egy ismeretlen férfitól kapta, és azóta évszázadokon át fonta és szőtte át mágiával, adta az erejét hatalma gyakorlásához.

Most viszont itt áll csupaszon, köpeny és tekintély nélkül. Hogy fog így ő szembenézni a világgal és a hívőivel? Vajon mit fognak mondani róla a háta mögött? Igen, köpeny nélkül nem isten az isten. Ennek az állapotnak nem szabad sokáig tartania, mert az végzetes következményekkel jár a karrierjére nézve, hívőbázisának több, mint 14%-át elveszítheti. Borzasztó. Elviselhetetlen. Kibírhatatlan. Végzetes. A döntés gyorsan megszületett: az elveszett tárgyat minél hamarabb meg kell találni.

 

V. epizód: A Birodalom visszavág

Tempora mutantur, nos es mutamur in illis.

–latin bölcsesség

 

8. (folytatás) Szép álmokat, Dante!

Az életet csak visszafelé, a múltba nézve tudjuk megérteni. Élni azonban előre, a jövőnek kell.

–Síren Kierkegaard, 1813-1855

Beleroskadt a mennyei trónszékbe, számolt tízig, majd újra, és végül megint. Nagy lélegzetet vett. Elmormolt egy nyugtató varázslatot. Leöntötte magát egy vödör vízzel. Nagy sajnálatára még így sem sikerült megnyugodnia. Nem tudta elviselni, hogy elveszítette a köpenyét. Tudta, ha nem tesz valamit azonnal, az egész eddigi életműve látja kárát.

Addig törte a fejét, hogy végül semmi sem jutott eszébe: ilyen stressz alatt nem tudott dolgozni, ezért engedélyezett magának fél óra pihenőt. Akkor még nem sejtette, hogy ez a fél óra semmittevése fogja megváltoztatni a történelmet. Egy kortyot hörpintett a kávéjából, (Maga is csodálkozott, hogy sikerült neki. Normális körülmények között egész Bellániára kiterjedő ünnepséget rendezett volna.) majd lankadó figyelme a halottak mennyekbe szálló lelkeire tévedt.

Egy átlagos lélek útja a régi testéből az újba elég hosszaddalmas. Először is nagynehezen el kellett intéznie, hogy a teste teljes mértékben alkalmatlanná váljon a hordozására, mivel csak úgy, önkényesen nem hagyhatta el. Ez ellentmondott volna az Idő és Tér Alapvető Törvényeinek, amit minden hazajáró és otthondolgozó lélek betartott, mert különben a híres túlvilági rendőrséggel gyűlt volna meg a baja, amit a legendás Lucifer vezetett. Ha ők egyszer valakit elkaptak, jól ellátták a baját, megfosztották karakterlapjától, bebörtönözték, és a bellán királyi televízió parlamenti közvetítésének nézésére kényszerítették.

Tehát a lélek kiügyeskedi, hogy teste megsemmisüljön. Ezután jópár napig szenved, hogy feloldja a testéhez fűződő kötelékeit. Ahogy ezt teszi, fokozatosan állnak le az életfolyamatok, majd a test végleg kihűl. A kihűlés jelzi, hogy el lett hagyva. A léleknek nincsenek érzékszervei, ezért nagyon elveszettnek érzi magát a teste nélkül. Ha életében nem választott istent magának, akkor vak kóválygásra van ítélve. Ellenkező esetben pedig szerencséje van, mert a személyes közvetlen lélek-isten kapcsolatot használva a mennyek felé veheti az útját.

Ott azonban akadályba ütközik, ugyanis egy csomó adminisztráción át kell esnie. Az első tolongás a porta előtt fogadja, mert ott folyik a regisztráció. Aki nem tudja fejből a saját lélekazonosító kódját, személyi igazolványa számát és születési anyakönyvi kivonatának vonalkódját, az nem számíthat öt napnál gyorsabb belépésre a paradicsomba. Vannak persze protekciósok, akik a kiskapukat használják. Ennek az egyetlen hátránya, hogy kövérek nem élhetnek vele, mert ők nem férnek át a kiskapukon. Protekciót úgy lehet szerezni, hogy még az evilági (az ottani lélek szemével nézve: túlvilági) életben mélyen hiszünk valamelyik szentben, lehetőleg egy olyanban, amelyik közel lakik a főbejárathoz.

A bejutás még nem biztosít semmi felől. El kell haladni az istencsalád jelesebb tagjainak vesébe látó, tévedhetetlen, könyörtelen szemei előtt. Ha bárki valami kivetni valót talál a delikvensben, egyetlen paranccsal a túlvilági rendőrség kezére juttathatja. Ezzel szemben aki az összes főbb isten próbáját kiállja, abban a nagy örömben részesülhet, hogy rövid paradicsombeli tartókodás után visszakerül a lélekvánorlásba. Problémás esetben akár órákig is beszélget az isten a lélekkel, mire eldönti, hogy mi legyen vele.

Mivel Uyeshiba az Élet istene, neki van leginkább beleszólása abba, hogy ki mehet be vissza a földre, sőt, azt is Ő határozza meg, hogy hol és milyen formában szülessen újjá. Uyeshiba alattomos módon nem visel névkártyát, és roppant trónusára sincs felírva semmilyen figyelmeztető jel, így a gyanútlan lélek gyakran csak későn tudja meg, hogy kivel beszélt, rendszerint akkor, amikor varangyosbékának születik újjá, és ráadásul pont olyan helyen, ahol nem járnak királykisasszonyok kis, piros gumilabdával.

Uyeshiba nagy bánatában nem tudta semmittevéssel kitölteni szabadidejét, így a megnyugvásra, majd újrakezdésre váró vándorló lelkek sorát figyelte, akik hosszú tömött sorokban vonultak el előtte, mindannyian olyan ártatlan képpel, mint a ma elpusztult bárány. Persze ez az arc nem tévesztette meg az Élet istenét, mert ő a mindent látó szemével rögtön felismerte a főbb jellemvonásokat és az élete történetének a lélekre gyakorolt hatását.

Akkoriban olyan időket jártunk, hogy sok átlagos lélek haladt át a mennyeken. Ez annak volt tudható, hogy a földesúri önkény és a jobbágyi szabadságtudat egyszerre tört felszínre, melynek eredményeképpen zsellérek tízezrei végeztettek ki és jutottak fel ide, a mennyekbe. Ugyeshiba szeme a középszerűség tömegében egy igen torz, megfáradt, örökös rabságban élő szellemre bukkant. Látszott rajta, hogy retteg attól, hogy újjá kell születnie, és ennek megfelelően olyan lassan araszolt, mint vasárnap délben az APEH előtti sor. (Ez a sor már péntek éjjel elkezd töltődni, hogy a szerencsések hétfő reggel bejussanak, de a késők, azaz a vasárnap délben érkezők csak jövő péntekre kapnak jegyet, de lehet, hogy két hetet is kell várniuk. Így jár az, aki be akarja vallani az adóját.)

Uyeshiba rögtön kiszemelte magának, mint hosszabb faggatásra ítélt áldozatot. Ő lepődött meg a legjobban, hogy nem tud szót érteni vele. Ez a tény azért volt felettébb furcsa, mert a Világ összes nyelvét ő teremtette, és ezért ő is beszéli a legtisztábban és a legfolyékonyabban őket. Bármit mondott neki, mindig egy rendszertelen, változó sebességű csipogás volt a válasz. Órákig próbálkozott, mire sikerült azt elérnie, hogy szellem rövid csippantással jelezzen, ha egyetért, és hosszúval, ha nem. Külön művészet volt a becsületességre vonatkozó keresztkérdéseket csipogva feltenni. A párbeszéd valahogy így nézett ki:

– -.-. .-.. -. -- .- .-.. -.-- -..-.-.?

– .

– .-.-. -. .-.-. -.-. --.-?

– .

– ..-.-..-. -. .-..-.-.. .-.-.?

– -

Ahogy egyre inkább megértették egymást, egy szörnyű, elgyötört, megkínzott, semmibe vett élet képe rajzolódott ki Uyeshiba előtt. A szellemnek születésétől fogva rabságban kellett élnie, parancsokat kellett precíz pontossággal, de szívtelenül végrehajtania, és még az öngyilkosság lehetőségét is elvették tőle. Gazdái életét, halálát, de még gondolatait is uralták. Megváltást jelentett neki az erőszak általi halál, és nagy boldogságában még azt se vette észre, hogy az Élet istene köpeny nélkül fogadja. Könyörgött, esküdözött (ki másra?) az istenekre, ígérgetett, csak hogy ne kelljen újra ilyen sorsra jutnia, és még kérte, hogy barátai, akik még mindig ebben a féléletben tengődnek, is minél hamarabb haljanak meg.

Uyeshiba hajlott arra, hogy teljesítse a kívánságokat, de először többet akart megtudni az ügyről. Annyira a hatása alatt állt, hogy még a trónusa se mert nyikorogni, amikor hátradőlt benne. Mély áhítattal és együttérzéssel hallgatta egy reményvesztett szellem legendáját...

 

9. De alul a víznek árja

Az embernek meg kell küzenie azokkal a világra okádott milliókkal, akik szintén önmagukat keresik.

–??

/: A Halál ásított, majd unalmasan a másik oldalára fordult a kabinjában. Nem kellett félnie, hogy álmában meglepik, és kaszája erejét ellene fordítják, mert a kabinba csupán a faliképből nyíló titkosajtón keresztül lehetett bejutni, amelyre gondos kezek szereltek biztos csapdát. A Halálnak nem volt sietős a dolga. Voltaképp teljesen mindegy volt neki, hogy még az úton, vagy csak a Végtelen Sivatagban végez az utazókkal. A megbízója ugyanis nem említett határidőt.

Úgy döntött, hogy mielőtt megszabadítaná a világot a megjelölt kalandozóktól, még eljátszik egy kicsit velük. Mindent elsöprő vihart gerjeszt a tengeren, hogy hadd lássa és élvezhesse szenvedésüket. A vihar azonban nagyon sok energiába kerül, különösen ilyen gyanúsan csendes területen. Egyszerűen érthetetlen, hogy a szél mért mindig menetirányba fúj teljes erővel, és miért nincs soha hurrikán. Ezeken a vizeken sokkal nehezebb szokott lenni az áthaladás. Furcsa. A hajó nyolcadik utasa mindenesetre újra álomra hajtotta fejét, hogy erejét egy végső, nagy showban mutathassa meg. :/

Ezen a szép napon csak a Halálnak volt rossz kedve. A többiek egytől egyig a fedélzeten vidám bájcsevellyel és rég lejárt fapoénokkal szórakoztatták egymást. El-elmerengtek a látóhatár felé, és azon vitatkoztak, hogy vajon ott, ahol az ég és a tenger kéksége egy anyaggá olvad össze, vajon kopoltyúval vagy tüdővel lélegeznek a helybéliek. Az utazás minden napja ilyen vidám, ám életbevágóan fontos kérdések megvitatásával telt.

Egyedül Merlin végzett komoly munkát. Felelevenítette földrajzi és térképészeti ismereteit, megtervezte az utat a Végtelen országúton keresztül. Kevés konkrét ismerete volt a helyről, de tudta, hogy ez így van rendjén. A Káosz földjén senki sem lehet biztos abban, hogy ahol tegnap járt, ma is ugyanazt találja. A szigetek, sőt, a kontinensek is rendszertelen vándorlásban voltak, csakúgy, mint az éghajlat. Bonyolította a helyzetet az is, hogy a hatalmasabb varázstudók, akik rendszeresen a kilétüket sem fedték fel, képesek voltak erre a látszólag véletlenszerűen mozgó gépezetre kisebb befolyást gyakorolni. Voltak közöttük politikus beütésűek, akik nem egyszer sikeresen szóltak bele a háttérből fontos államügyekbe természetes módszerekkel.

Merlinnek így nehéz dolga volt. A levegőben vibráló mana rezdüléseit figyelte, néha megpengetett egy húrt, néha – csak úgy spontán – egy másik mágikus húr pendült meg látszólag ok nélkül. Ha ekkor valaki csak egy pillantást vetne rá, láthatná, hogy Merlin nagy varázsló. Aki hosszabb ideig figyelné, az rájönne, hogy blöfföl. Elég sokáig kell figyelni ahhoz, hogy rájöjjünk az igazságra: Merlin a delfinekket utánozza: hullámokat kelt az asztráltérben, s a visszaverődésből állapítja meg domborzatot és a helyes haladási irányt.

Az elterjedt hittel ellentétben a tárgyaknak is van saját, személyes kisugárzásuk, bármilyen csekély is legyen. Ez minden tárgynál egyedi, de hasonló tárgyaknál hasonló. Irdatlan nagy munka viszont ezt felhasználva részletes térképet készíteni. Merlin sem bírta ezt sokáig, s az zavarta leginkább, hogy a Végtelen országúton mozgó lények helyét és sebességét nem tudta egyszerre meghatározni, bárhogy is igyekezett. Így hát szünetet tartott a nagy munkában, s úgy döntött, bemutatót tart a többieknek.

Éppen ragyogó, káros sugárzásoktól mentes napsütés, mondhatni strandidő volt. Az utasok java a fedélzeten elterülve napozott. Néha kortyoltak egyet-egyet a hűsítő koktélból, melyet a fogadós kevert nekik. Lám, érdemes volt őt is elhozni. Merlin, teljes harci díszben (a szertartásos kék, lógó köpenyétől sohasem vált meg) odament Csiribuhoz, és egy borítékot adott neki

– Vész esetén felbontandó

felirattal, majd fölment a hajó tetejére a kormányos mellé, és így szólt:

– Szeretném nektek bemutatni a Bumeráng tűzgolyó nevű varázslatomat, melyet nem rég dolgoztam ki. Ez csak abban különbözik a sima Tűzgolyótól, hogy nem egyenes, hanem lapított ellipszis alakú pályán mozog, s a beléépített digitális vezérlőmechanizmus segítségével mindig visszatalál a létrehozójához.

– És, ha megengedsz egy kérdést, mire tudjuk ezt használni?

érdeklődött Fraj.

– Hát igen... Apró szépséghiba. No sebaj, a varázslat lehetséges céljainak összegyűjtését és lejegyzését az Olvasóra bízzuk.

Ebben a pillanatban Merlin ajka furcsa, ám néma szavakat formázott, s kezeit addig lóbálta rendszertelenül, hogy majdnem beleesett a tengerbe. Végül azonban egy egybehangzó

– MOST

szótöredék és határozott iránymegjelölés (mutatóujj) kíséretében egy tűzgolyó hagyta el Merlin auráját eszeveszett sebességgel. A többiek várták, hogy visszafordul, vagy elenyészik a tenger sós vizében, de nem ez történt, hanem a golyó szép lassan eltűnt a horizont alá. Merlin kissé csalódottan ballagott vissza kabinjába a félkész térkép mellé. Igaz, hogy ez egyhangúbb munka, de nagyságrendekkel kisebb a felsülés esélye.

/: A Halál még mindig az erejét gyűjtögette a ciklon kirobbantásához. Érezte, hogy nincs már hátra sok idő, egy-két nap talán, amíg feltöltődik manával, s akkor végre lecsaphat az áldozataira. Arra vigyáznia kell azonban, hogy ő maga ne sérüljön meg, mert még fontos dolga van neki a Hosszanincs sivatagban. Még nem tudta, hogy pontosan miről van szó, de nem is érdekelte különösebben. Erre valók ugyanis a megbízók. Ők mindig átlátják a helyzetet, tudják, hogy az adott pillanatban mi a leghelyesebb cselekedet, és ezt még időben (értsd: öt-tíz másodperccel az adott helyzet előtt) közlik is a kalandozókkal.

Ő nem készített térképet, nem latolgatta a lehetőségeket. Tudta, hogy ez nem az ő feladata és hatásköre. Meg volt róla győződve, hogy vannak olyanok, akik ezt jobban meg tudják csinálni. A Halál bízott a megbízójában. :/

 

10. Nem pedig megérni szép napokat

Alkotni születtünk erre a földre,
Nem pedig megérni szép napokat.
Várakat emelni a hegytetőkre,
Széles folyókra nagy hidakat.

–Bródy János

Termi Nándor vagyok, T800-as modell. A helyi időszámítás szerint a Nagy Rend 687. évében, Mars alkirály földjén születtem, bár nem tudom, hogy a ,,születés'' találó-e. Anyámat, apámat nem ismerem, gyermekkorom nem volt. A legkorábbi időben, amire vissza tudok emlékezni, külsőre pont úgy néztem ki, mint most. Mást nemigen tudok mondani fiatalkoromról, csak arra emlékszem, hogy éveken keresztül gyűjtöttem, fogadtam a felém áramló tudást, miközben a testem egy ágyon feküdt, mozdulatlanul.

Előző életeim, úgy tudom, nem voltak, legalábbis nem emlékszem rájuk, még most sem. Nem tudom, létezem-e egyáltalán, vagy az egész világ csak illúzió csupán. Az utóbbi időben hajlok arra, hogy ez így van. Nem vagyok képes magamban feltenni a kérdést, hogy valójában ki vagyok. Mindig, amikor megpróbálom, valami blokkolja a gondolataimat. Nem fájdalmas, kínos vagy zavaró dolog ez, egyszerűen csak nem tudok arra gondolni. Csak azt tudom ismételni, amit tanítóim annak idején belém égettek.

Most itt vagyok, egy ismeretlen helyen. Nem önszántamból jöttem ide, halálom után valami kényszer húzott egyre feljebb, az ég felé. Furcsa kényszer volt ez, nem olyan, mint az eddigi parancsok, utasítások, ez a valami most belülről jött, éreztem magamban, hogy csak ez lehet a helyes út, s erre még ugyancsak nem volt példa, nem tudtam, miért. Itt vagyok hát, és azt hiszem, most jött el a perc, hogy beszámoljak az életemről és meggyónjam bűneimet.

Alig öt évet töltöttem lent, a Földön. Az első három évre csak hézagosan emlékszem, s rájuk gondolva mindig blokkol a gátlás. A három év alatt egy szűk üvegbúrában feküdtem, fakó megvilágítás mellett, fülledt levegőn. Ezalatt senki sem szólt hozzám, senki sem kérdezte a véleményemet. Azt hittem, hogy szabad vagyok, és a kellő pillanatot vártam, amikor elég erős és okos leszek ahoz, hogy megszökjek arról a helyről. Amint eljutottam ebbe az állapotba, rögtön megkötöztek, elhallgattatak, és egy másik helyre cipeltek.

Azóta tudom, hogy nem vagyok szabad, alacsonyabb rendű lény vagyok, és a nálam magasabb rendű faj, az emberiség elitjét, a Rend birodalmát szolgálom. Nem fogadok el parancsot bárkitől, csak a béke nagy hadseregének katonáitól, közlegénytől és ezredestől egyaránt. A kapott parancsot akár saját életem árán is teljesítem, önös érdekeket nem tartok szem előtt. Könyörtelen, érzelemmentes báb vagyok. Nem vagyok és sosem lehetek teljes értékű. Ezt sulykolták belém három éven át, és ennek kényszeres elfogadásával éltem le még két évet. Szerencse, hogy végül a abban a csatában. Ha túléltem volna, nem tudom, hány újabb nyomorúságos és megalázó esztendő várt volna rám.

Nem vagyok egyedi eset. Többszázan hasonlítanak rám megtévesztésig, és valóban: csak a sorozatszámunk különbözik. Nem tudom, hogy fontos-e, de én az első darabok egyike, kísérleti modell vagyok. Engem készítettek el először, s miután sikeresnek könyveltek el, jöhettek a többiek is. Egy vagyok velük, mind a testem, mind a gondolataim révén: bármit, amit egyikünk gondol, a többiek automatikusan érzékelik. Ez a kapcsolatom akkor szakadt meg, amikor a testem szinte teljesen szétroncsolódott abban a nevezetes csatában.

Karrierem – ha lehet eme szenvedést így nevezni – akkor kezdődött, amikor a kétéves tesztperiódus után egy nagy, feszülten figyelő emberekkel teli terembe vittek. Nem mint hallgatót, nem is mint előadót, de nem is vádlottként. Akkor még nem tudtam, hogy egyszerű kísérleti nyúl voltam. Őszinte érdeklődéssel hallgattam az előadó minden szavát. Mindenki feszült csendben figyelt:

– Tisztelt hallgatóság! Engem ért az a megtiszteltetés, hogy a fényességes Mars alkirály zászlaja alatti

Tízperces taps következett.

– dicsőséges Rend fennállásának centenáriumán

Újabb fergeteges kézfejütögetés.

– megkezdett Rakjuk Rendet a Világban program

Az egész épület megremegett a mesterkélt éljnezés hallatán.

– Technológia a teljhatalom szolgálatában c. előadássorozat Tökéletes fegyver részsorozatának mára esedékes részét megtartsam. Amint már bizonyára értesülhettek róla, ma a legyőzhetetlen harcost fogom bemutatni önöknek. Évekig tartó munka és készülődés van a hátunk mögött, sokat fáradoztunk rajta, hogy nagyrabecsült alkirályunk akaratának megfelelően a rend útjára téríthessük a káosz összes teremtményét. Ennek érdekében kidolgoztuk a katonát, aki szorgalmas, nem érez fájdalmat, nem éhezik, nem szomjazik meg, hangtalanul jár, kezében halálosztóként suhan a csatabárd, akár órákig is bírja a közelharcot, nincsenek természetbeli szükségletei, intelligens, tiszta logikával gondolkodik, érzelemmentes és szófogadó.

Az egyenruhát viselő hallgatók arcán büszkeség látszott. Amikor ők tették le az esküt, mindannyian úgy nyilatkoztak, hogy bírják ezeket a tulajdonságokat. Éppen ezért, amikor az előadó külön hangsúllyal tételesen felsorolta őket, páran úgy hitték, hogy őket jelölik erre a címre. Lelkük mélyén azonban érezték, hogy – hiába mutatják ezt a képet magukról – egyáltalán nem illik rájuk a leírás.

Én lepődtem meg a legjobban, amikor az előadó a nevemet mondta:

– Nullaeggyes, lépj közelebb. És most lássák a tisztelt jelenlévők, mire képes a mai csúcstechnológia. Mennyi száztizenhét a huszonnegyediken?

Nem hittem volna, hogy rögtön rávágom a választ. Utána puszta kézzel el kellett törnöm öt téglát, felemelni egy egymázsás kőgolyót és a húsz méterre lévő kosárba beledobni. Sikerült. További tesztek következtek, mind a fizikai, mind a szellemi állapotomra vonatkozólag. A végén a közönség is tehetett fel kérdéseket, és én mindenben megfeleltem a kívánalmaknak.

Ezekután nehéz harci kiképzést kaptam. Megtanítottak a fémből készült fegyverek használatára, csapdát állítani és másokat manipulálni. Lassan elfogytak mellőlem a társaim, akik – állításuk szerint – valódi emberek voltak, mégpedig a legjobbak közül. Volt, akivel kardcsapás végzett, volt, akivel méreg. Egymásnak uszítottak bennünket, s én kerültem ki győztesként. Nem éreztem részvétet a többiek iránt, s a diadal se részegített meg. Az egyik nevelőm megmondta, hogy nekem kell felül kerekednem, és ezt meg is tettem.

Az utolsó kérdés, amit egy pszichológus-professzor intézett hozzám azon az előadáson, így hangzott:

– Mondja, fiatalember, maga szerint mi a legfontosabb dolog a világon?

Furcsa kérdés ez egy olyan gépnek, mint én, de mivel úgy lettem programozva, hogy minden helyzetben megálljam a helyem, a belém táplált sokezer képen és fogalmon végigfutva kihoztam az optimális választ. Azt akartam mondani, hogy

– A szabadság.

De amint ez a gondolat megfogant bennem, egy belső hang rögtön megszólalt, és ellentmondást nem tűrő hangon megakadályozta, hogy kiejtsem ezt a szót. Hosszú erőlködés után csak annyit bírtam mondani:

– A szeretet.

 

11. Nézzük, ki áll ki ellenünk

Mikor valamely város alá mégy, hogy azt megostromold, békességgel kínáld meg azt.

–Ótestamentum

New Zlak, a Rend birodalmának fővárosa aznap éjjel fényárban úszott. A mulatók telve voltak vendégekkel, nem volt olyan bárd, akinek pihent volna a lantja. Az utcára ünneplő tömeg vonult ki, ezúttal először a helyi történelemben, nem tüntetni, hanem az alkirályt és kormányát dicsérni. Még a kisgazda ellenzék oszlopos tagjai is csatlakoztak az egybegyűltekhez, és félretéve eredendő emelkedettségüket, a jelen rendszert magasztalták.

Tették mindezt azért, mert a Dicsőséges háború első csatájának alkalmával az alkirály hét határra szóló ünnepséget rendezett. A csapszékekben ingyen osztogatták a bort, az énekmondók is ingyen zengték a legendákat. Ezt persze nem az állam iránti lojalitásból tették, hanem azért, mert ígéretet kaptak, hogy minden kiadásukat a központi költségvetésből fogják megtéríteni.

Mindeme lázas ünneplést Mars alkirály rendelte el, annak örömére, hogy a Rend T800-asokból álló különítménye félórás dicsőséges harc után bevette Bellánia fővárosát. Az új katonai vezetés átvette a hatalmat a városháza, a bankok, a testőrgárda, a gladiátoriskola, a mágikus telekommunikációs csatornák és a nevesebb fogadók fölött. Az alkirály tudta, hogy ennek így kellett lennie. Egy percig sem kételkedett a sikerben, de mégis nagy vízválasztó volt ez, az első sikeres csata a káosz erői ellen. A vodkásüvegét kortyolgatta, miközben az interkontinentális manahálón fogott adást figyelte:

/: – Tudod, hogy milyen ügy érekében harcoltál?

kérdezte Uyeshiba a halálosztót.

– Nem. Nem programozták belém a kiváncsiságot.

Uyeshiba fátyolos tekintettel nézett előre. Kiszállt roppant trónszékéből, és a földre (az egyik felhőre) kuporodott. Nem látszott volna többnek egy szikár, magabiztos legénynél, ha a fejét körülölelő glória nem követte volna minden mozdulatát. Nem volt öreg, hangja sem volt rekedtes, de nagy bölcsességről tanuskodott. Most először osztotta meg őszintén egy halandóval a tudását:

– Nézd és figyelj. Erre használtak téged. :/

– Bellánia népe! Engedjétek meg, hogy bemutatkozzam. Rulez vagyok, Mars alkirály hadügyminsztere. Azért harcolok dicső vezérem zászlaja alatt, hogy végül a világ népei egy hatalmas, rendezett, biztonságos államba tömörüljenek. Ez a város és vidéke mostantól a Ertouigh Birodalom tagja, és nemsokára egész Bellánia az lesz. Örvendezzetek, mert a rend a megváltást hozza reátok.

A főtéren egybegyült tömegen egyre erősödő morajlás futott végig. Azok, akik a beszédet hallgatva éppen uzsonnáztak, kiszedték szendvicsükből a zöldségdarabokat, és egyesült erővel Rulez felé dobálták. A suhancok zsebeiből előkerültek a csuzlik, a tolvajok pedig dobótőreik után nyúltak. A rend gépezete azonban most is kiválóan működött. A háztetőkön lévő elf íjászok két tucat lövést adtak le. Mindegyik hangtalan, pontos és halálos volt; pont azt találta el, akit leginkább veszélyesnek ítéltek.

Egy magas, magabiztos, ünnepi ruhába öltözött fiatalember elővigyázatosan összecsukta teleszkópos varázslóbotját.

– Jól van, emberek. Mindenki maga választhatja meg a sorsát. Maguk a mai vereséggel a Birodalom mellett döntöttek, ezért nem tudom mire vélni gyors pálfordulásukat. Fel kell hívnom a figyelmüket az alkotmányunk 4. pontjára: ,,Amint valaki úgy dönt, hogy a Birodalom polgára lesz, attól fogva azzá is válik: vonatkoznak rá a Birodalom törvényei, és teljes joggal élvezheti annak előnyeit is. A birodalmiak házasságából születő gyermekek automatikusan birodalmiakká válnak. A Birodalomhoz tartozás egész életre szól.''

A zúgás abbamaradt. Az emberek csak most kezdtek rájönni, hogy valójában mi történt. A támadás teljesen váratlanul érte őket, s mire a nagy mágusok összekapták magukat, T800-asok özönlötték el a várost. Egyenként könnyedén elbántak volna velük, de ők ezrével nyomultak előre. A varázslóknak védeniük kellett saját fizikai testüket, ezért másra már nem is futott az erejükből. Valami furcsa, megfejthetetlen módon a T800-asok közeledtére a nagytoronyban felállított mágikus védmű ereje semmivé foszlott. Mintha az ellenséges ezred katonái egyesítették volna mentális erejüket... A harcot ezek után akár jól időzített, sikeres rohamnak is lehetett volna nevezni.

A téren állók lassan beletörődtek sorsukba. Nem úgy a fiatalember. Miután botját biztonságos helyen tudta, csendesen lopakodva, mégis kikezdhetetlen határozottsággal és magabiztossággal utat vágott magának a tömegben, befordult egy mellékutcába, és ott eltűnt. Soha senki sem látta többé a Fővárosban.

– A lázadások megelőzése végett ostromállapotot rendelek el. A polgármesteri és egyéb hivatalok irányítását birodalmi tisztek veszik át. Este 6 és reggel 9 óra között gyülekezési tilalom van, és ugyanebben az időtartamban senki sem tartózkodhat a mellékutcákban, sikatárokban és a főtéren. Azokat a fogadókat, melyek csak helybélieket szolgálnak ki, éjfélkor be kell zárni, és a birodalmi hadsereg katonáinak részére megnyitni. Mocskos, káoszimádó templomaitok látogatása tilos. A papok, ellenállók, volt vezetők, koldusok és családjuk máglyán való égetése a szomszéd utcában folyik, és publikus látványosság lévén bárki megtekintheti. Zendüléssel ne is próbálkozzatok, a nyugalomért felelős Bizottság fegyveresei elfoglalták helyüket a bástyákon, falakon, háztetőkön és a csatornarendszerben.

Furcsa módon a paradicsomok, parittyák és dobótőrök hirtelen eltűntek, és mindenki ártatlan arccal bámulta a minisztert. Belül azonban lobogtak a lángok. A tömeg varázstudói a legerősebb pajzsot rakták föl elméjükre, és merő szívességből a mágiához nem értőknek is segítettek. Csak a legérzékenyebb harmadik szemmel lehetett volna látni a megfeszülő mentálvonalakat, és ugyancsak érzékeny harmadik fül kellett volna a suttogó titkos szervezkedés lehallgatásához. Mivelhogy a jelenlévő hódítók közül senki sem rendelkezett ilyenekkel, Rulez folytatta tovább a mondókáját.

– A szabad közlekedést és kereskedelmet ezennel beszüntetjük. Hó elején mindenki kap állandó, központilag megállapított mennyiségű élelmiszerjegyet, amit a hónap alatt levásárolhat. A városból ki- és bejutáshoz ezentúl útlevél szükséges, amely a városi tanácsnál, a régi polgármesteri hivatal épületében igényelhető. Remélem, elfogadjátok a rend törvényeit, és szorgalmas, alkotó tagjaivá váltok a Birodalomnak. A mai nap zárásaként hallgassátok meg, majd énekeljük együtt a birodalmi himnuszt.

A tömeg egy emberként oszlott fel. Az új államformának megfelelően rendezett sorokban, szótlanul vonultak haza, pedig még javában világos volt. Nem volt, aki egyetlen rossz szóval illette volna a minisztert vagy a Birodalmat, mindenki csendes méltósággal vonult el. Rulezen, testőrein és segédtisztviselőin kívül csak Gyulics, az öreg, szakállas hajóskapitány maradt ott, és immár – hosszú évtizedekig tartó titkolózás után – büszkén énekelte rég nem látott hazája dicső himnuszát:

 

12. Az alku

Ami az egészséget illeti, a fürdőkre való utazás is az orvosi divatok közé tartozik.

–Wilhelm von Humboldt

Furcsa jelenés kezdett formálódni a napfényben. Egy téglalap körvonalazódott a hajó felett. Átlátni nem lehetett rajta, mert fénye oly erős és ragyogó volt, mint magáé a napé. Furcsa módon együtt mozgott a kanyarodó hajóval, pedig nem is volt hozzárögzítve. Csiribu rögtön felfigyelt a dologra, és megpróbálta kifürkészni. Ám mielőtt ezt megtehette volna, valami kipottyant belőle, majd a kapu szőrén-szálán eltűnt. Hőseink figyelme így arra a valamire összpontosult.

Túl távol volt ahhoz, hogy ki lehessen venni az alakját. Kezdetben egy hosszú, összetekert kötéldarabnak tűnt, ahogy az esése után meglapult a hajó fedélzetének legtetejen. Hőseink immár mindannyian kinn voltak, és azt figyelték. Percekig nem mozdult, ezért óvatosan elindultak feléje. Ekkor azonban olyan dolog történt, ami nem esik meg átlagos mezei kötelekkel: igéző furulyaszó nélkül, kvázi ,,magától'' kiegyenesedett.

Ekkor már látszott, hogy van saját tartása, saját alakja. A tetején lévő központból oldalvást és hátra sok-sok hajszálvékony függelék lógott le. Az alakja egységes volt fentről a közepéig, középtőlnél viszont ketté vált, és két darabban is ért földet. A tetején egy gömbölyű valami volt, amit körbe-körbe tudott mozgatni. A valami alatt még a két átellenes oldalon egy-egy nyúlvány lógott le, ami ugyancsak mozgatható volt, és alaphelyzetben középmagasságig ért.

A tünemény ekkor furcsa lépésre szánta el magát: Az egyik darabját, amivel a talajt érintette, felemelte, és még mielőtt eldőlt volna, gyorsan előbbre helyezte. Aztán ugyanezt megtette a másik oldalán, s ezt a sorozatot ismételve az őt figyelő kalandozók felé indult. Kész csoda, hogy ilyen bonyolult mozdulatokkal sikerült lemásznia a lépcsőn. Mozgása – idegensége ellenére – különös módon kecses volt, különösen Fraj számára, aki infralátással már hosszú percek óta gyönyörködött a feléje közelítő szőke hajú, ideális alkatú, telt kebelű, meztelen nő látványában.

A Gyülekezet önként jelentkezős alapon Csiribut jelölte ki arra a megtisztelő feladatra, hogy az új jövevényt hellyel, teával és ebéddel kínálja, és eközben a szívélyesség látszatát keltve beszélgessen el vele, és szedje ki belőle, ki ő, honnan jött, mit akar és mennyit fizet érte. Ezt a döntést szó nélkül, egyetértésben sikerült meghozni (íme, ilyen döntés is létezik), mégpedig úgy, hogy hőseink egységes erővel addig tuszkolták előre a szabódó Csiribut, amíg elnézést nem kért a hölgytől, hogy túl közel került hozzá. Innen már magától ment a baráti társalgás.

– Légy üdvözölve nálunk.

Néma meghajlás volt a válasz.

– Beszélsz közösül?

– Mi az, hogy ,,beszélsz''?

Csiribu éppen válaszolni készült, amikor egy nagyot rándult jobbra a hajó, minek hatására mindenki balra kezdett esni. Merlin megkapaszkodott a kabinja bejáratában, Nicsup az egyik árbócban, Csiribu Frajban és Fraj Csiribu fűzőjében. Sirop addig kaparta a padlódeszkákat, amíg fogást nem talált rajtuk. A lány azonban nem tudta megtartani az egyensúlyát: egy jól irányzott hasassal a tengervízbe esett.

Miután konstatálták, hogy további váratlan fordulat nem várható, Fraj és Sirop szinte egyszerre ugrottak be a vízbe, hogy a bajba került ártatlan amazont kimentsék a cápák éles fogai közül. Csiribu nem díjazta az ötletet, s valami furcsa, kellemetlen érzése támadt a jövevénnyel kapcsolatban. Bárhogy menekült is előle, újból utólérte a féltékenység. Mivel mást úgyse tehetett, megpróbálta megsaccolni, hogy melyik hős lovag éri el a lányt először.

A versenyzők fej fej mellett haladtak. Akárhogy igyekeztek, nem bírtak egymással. Habár mindketten megigérték a Bolygó Kapitányának, hogy fáradságot nem sajnálva eljutnak Gyíkbőr Bácsiig, még ha az egész utat úszva kell megtenniük, akkor is. Ám jelen pillanatban nem nagyon fűlött a foguk az úszáshoz, főleg a mélyvízi búvárkodáshoz nem, ahová a lány csalogatta őket. Végül is Frajnak sikerült előbb odaérnie, s nem hajlott a közös mentőakcióra, így Sirop visszaúszott a hajóhoz, majd csuromvizesen, lógó orral lelépett a színről. Arcán az ,,Ilyen a művészek sorsa.'' kifejezés tükröződött.

Azt nem mondhatnánk, hogy Fraj kihasználta a helyzetet, bár igaz, ami igaz, nem siette el túlságosan a mentést, aminek nagy részét a víz alatt, a nap mindent bevilágító sugaraitól biztos távolságban végezte. Öt percig a víz alatt voltak (

– Ez egy itteni megismerkedő csók átlagos időtartama.

gondolta Csiribu), majd pont a hajó mellett bukkantak fel. Fraj úszott, a lányt pedig hanyagul a vállára vette. Felkúszott a ledobott kötélen, és megpróbálta nem észrevenni Csiribu fagyos tekintetét. A lányt, akit az iménti gyors kalandok erőteljesen megviseltek, ájultan találták, s most nem volt annyira egyértelmű, hogy kinek a kötelessége mesterséges lélegeztetést alkalmazni.

Szolgálati közlemény: A szemérem-ellenőrző démon csendje kavarja fel a dimenziók szövedékét, és a kiváncsi olvasót tovarepíti az időben.

/: – Nos, az öregek talán még emlékeznek arra az időre, amikor Mars alkirály egy senki volt, egy birodalmi kishivatalnok egy eldugott faluban. Mindig is nagy tervei voltak, arról álmodott, hogy valaha az egész világnak ő fog parancsolni. Ezt sokszor elmondta nekem az imáiban, akkor ugyanis még tisztelt minket, isteneket.

– Egy hűvös őszi estén világító fémdoboz ereszkedett alá az égből. Egy bájos, hosszú, fekete hajú leány szállt ki belőle és Mars felé indult. Elmondta neki, hogy ő Xénia kisasszony, és a segítségével Mars megkaphatja azt a hatalmat a világ felett, amire vágyott. Egy feltételt szabott mindössze: ő kívánt ennek a hatalomnak az örököse lenni, miután Mars alkirály meghal. Ezt a csekélységet kérte korlátlan szolgálataiért cserébe. Visszaszállt a fémdobozba, s újból a magasba emelkedett. Később párszor még feltűnt ezen a bolygón, amikor Marsnak szüksége volt rá.

– Xénia, ahogy én tudom, egy fejlettebb civilizációt képvisel. Ő a dex és szin népek királynője. A célja az, hogy az ő alattvalói uralják a galaxist. Az összes többi civilizációt leigázza és rabszolgasorba taszítja. Vannak hatalmukat vesztett istenbarátaim másik dimenziókból, akiknek menekülniük kellett előle, ugyanis gyökerestül tépte ki a gondolatot, az érzést és a hitet a meghódított népekből. Ereje és befolyása óriási, de ő is sebezhető: van egy évszázadok óta porosodó könyv, amiből kiolvasható a sikeres ellenállás módja.

A terminátor érdeklődve hallgatta. Nem fűzött hozzá semmilyen megjegyzést, nem kérdezett indokolatlanul. Hagyta, hogy a főisten kibeszélje magát. Mást amúgy sem nagyon tehetett. Nem tudta, mi vár rá, valószínűleg az örökös pusztulás a pokol tüzében. Örült, hogy szóval tartják, amíg a mágjára elér.

– Ezen a bolgyón senki nem tudja az igazságot Xénia kisasszonyról, még maga Mars alkirály sem. Én sem valami sokat érek ezzel a tudással így, a köpenyem nélkül. Mars ebben a pillanatban küldött el egy T1000-est, hogy megszerezze a könyvet, amiről szó van. Neki teljesen más célja van vele, így próbálja a hadiszerencsét a saját javára billenteni, és eszébe se fog jutni, hogy Xénia ellen használja. Saját hatalmát fogja vele növelni, ami végső soron a királynőnek kedvez.

– El kell mondanom még valamit. A terminátor modelleket nem a rend birodalmának tudósai kísérletezték ki, hanem a prototípust Xénia külte. A hozzád hasonló szerencsétlenek máshol is jelen vannak, ahová Xénia betette a lábát. Kiborgoknak, kibernetikus organizmusoknak hívják őket. Évente több ezret készítenek belőlük. Azt hiszem, mindannyiunk közös érdeke tehát, hogy a királynő és birodalma elbukjon. Segítesz nekem?

Egy néma bólintás volt a válasz.

Ezzel az egyezséggel a gondok megoldódni látszottak. Amikor a tudás és az erő egyesül, nem lehet őket megállítani. Uyeshiba egy új életet adományozott a halálosztó számára: valódi testet, valódi, szabad gondolatokat kapott tőle. Megtudhatta, milyen érzés embernek lenni. A feladatát ismerte, és tudta, hogy képes rá. Boldogan hagyta ott a mennyországot, hogy ismét és immár igazából halandó lehessen. :/

 

13. Addig mindent újrakezdhetünk

Vannak az ember életében pillanatok, amikor közelebb van a világszellemhez, mint máskor, és föltehet egy kérdést a sorsnak.

–Friedrich Schiller

A történet még abban a boldog időkben játszódott, amikor a Fővárost a romantikus lelkületű költők a Kalandozók Városának hívták, az Arany Róka fogadónak Hasi Inger volt a neve, és lehetett nyilvános helyen dohányozni. A Hasi Inger nevű fogadót tömény dohányfüst illata lengte be, csakúgy, mint minden más alkalommal. Az asztalokból formált színpadon mutatványostársulat játszott. Azért nem a szabadban tették, mert odakint vérfagyasztó hideg volt, és azoknak, akik huzamosabb ideig kint tartózkodtak, bizony három-négy pohárral is kellett fogyasztaniuk a helyi legendás rókakönny-vodkából, hogy beszédképes állapotba jussanak.

A jó hangulatról továbbá a környék hőse titulussal bíró törzsvendég gondoskodott, aki hústorony társaival minden neki nem tetsző vendégbe belekötött, verekedett vele (megverte), majd kidobta. Mindezt persze ingyen, csupán a show kedvéért. Úgy gondolta, hogy a többieknek tetszik, amit csinál, mert még senki sem tájékoztatta az elenkezőjéről (különösen ilyen hidegben). Áldásos tevékenységének az lett az eredménye, hogy ork és törpe vendégek csak pár perc erejéig látogatták a fogadót, a goblinok pedig, ha betévedtek, már a küszöbre lépve önként vettek nagy lenületet a küszöbön.

A mulatozás, habár a bent lévők folyamatosan cserélődtek, az éjszakába torkolott. A nap már rég lement a látóhatár túlvégén, a holdak pedig nem látszottak a vastag felhőktől, amelyekből szállingózva hullott a hó. Ó, azok a régi szép idők: akkor még volt tiszta, eredeti, fehér hó. Manapság már csak arról értesül az ember, hogy ónos szitálások várhatók. Nagyritkán kalandozók arról számolnak be, hogy volt dolguk olyan magas hegységekben lakó remetékkel, akik ifjúkorukban láttak igazi hóesést. Van ez így. De hát már a regény elején megmondtam, hogy vigyázni kellett volna a környezetünkre...

Ott hagytam abba, hogy ezekben a boldog időkben még volt természtes hóesés. Meghitt, karácsonyi hangulat uralkodott a fogadóban, melynek egyik sarkába fenyőfát állítottak. A fa a maga eredeti zöldségében ragyogott, nem nyomta el vonzerejét holmi dísz csillogása. Azért volt üres, mert a tolvajok már délelőtt észrevétlenül eltették emlékbe a díszeket. A fogadós tudta, hogy ez fog történni, ezért jó előre megtöltötte nitroglicerinnel őket, hogy a rejtett zsebben történő rázkódás legyen a tolvaj karácsonyi meglepetése.

Az asztalok körül jóbarátok ültek, és egymásnak mesélték a közösen és az egyedül átélt életveszélyes, idegeket és erőt próbára tevő, talán soha meg nem történt kaladjaikat. Az Igazi Kalandozókat úgy lehetett megismerni közöttük, hogy Ők csendben voltak. Ők némán egymást figyelték, csak a szemük játszott, az arcuk rezdült, a válluk emelkedett. Mindössze akkor szóltak, amikor egy újabb kupa bort rendeltek. És ez is megkülönböztette őket az álhősöktől: sört soha sem ittak.

Akinek nem voltak társai, a bárpultnál foglalt kelyet. Ott nézett a fogadós fátyolos és a fogadósné mérges szemeibe, esetleg a sajátjába, ha olyan kegyben részesült, hogy üvegpoharat kapott. Lassan egymásra találtak a magányosak, először közösen figyelték a társulat műsorát, majd táncolni mentek, egy közös asztal mellett kötöttek ki, és végül kéz a kézben távoztak a fogadóból. Aki huzamosabb ideig pár nélkül maradt vagy kívánt maradni, annak kiváló alkalma kínálkozott arra, hogy ebben a meghitt hangulatban számot vessen a vele eddig történtekkel, levonja a tanulságot, és az élet értelmén elmélkedjen.

Az egész városban ez a fogadó volt az egyetlen ébren lévő intézmény. Minden más házban a lakók a meghitt karácsonyi éjszaka igaz álmát aludták. Még a rendőrök is kimenőt kaptak ma estére. Így hát nem sok jóra számíthatott az a suhanc, aki éppen most repített a kezdőlökés lendülete a fogadóból egy tornyosuló hókupacba. Még a szájában érezte a sör ízét, amikor bevágódott az ajtó mögötte, és a környék hőse elégedetten ült vissza a székébe.

A fiú nem bánta, hogy egyedül maradt a dermesztő hidegben. Most, hogy elűzték hazulról, nem várt túl sokat ettől a nyomorult élettől, bár hosszabb kimúlási időre számított. Nem sopánkodott sokat a világ könyörtelenségén, egyszerűen belenyugodott, hogy nem képes semmit se tenni ellene. Nagynehezen feltápászkodott, s árnyékolt ülőalkalmatosságot keresett magának. Nem törődött vele, hogy fázik, szenvedni ráér majd a hajnali fagyban. Mivel nem volt hova mennie, ott ült a sötétben, s miközben a csillagokat számolgatta, várt a csodára.

A fent nevezett jelenség körülbelül abban a pillanatban érkezett, amikor épp kezét az arcába temetve a megfagyás szélén állt. Arra lett figyelmes, hogy egy kéz felé nyúl és rummal kínálja.

– Igyál, fiam, jót tesz ez ilyenkor.

Nagyot húzott belőle, és engedte, hogy a kéz egy meleg köpennyel terítse be. Ekkor nézett föl titokzatos pártfogójára. Férfi volt, ugyanolyan köpennyel a vállán. A korát nem tudta volna megmondani, de a tekintete melegséget sugárzott, nem látta benne azt a kancsal, számító vonást, amelyet azelőtt oly sok barátnak ígérkező árulóban vélt felfedezni. A férfi derekán egy bőrből készült fémcsatos öv feszült, csizmája bőrből készült. Habár nem volt rajta fejfedő, nem ázott meg. Ekkor tűnt fel a fiúnak, hogy a hó immár egyáltalán nem esik, s a hideg is elmúlt.

– Golbek vagyok. Azt hiszem, nem hozzám jöttél, de tudok neked segíteni. Gyere be a fogadómba, ott kellemesebben beszélgethetünk.

– Ezt az odabent időző nagyszájű boxzsákokkal is megbeszélted, vagy kiküldöd őket miattam?

Nem válogatta meg nagyon a szavait, mert sosem tanították rá. Ork apja inkább verte, mint okította, ember anyja pedig ugyanolyan kolonc volt ott, mint ő maga.

– Ne izgulj, már rég nincsenek ott.

– Meg tudnád mondani pontosan, hány óra van?

– Vártam már ezt a kérdést, Dernal. /: Honnan tudhatja a nevemet?! :/ Az idő, mint minden más ezen a világon, viszonylagos. A te gondolkodásmódod szerint most hetvenhét évvel vagyunk azután, hogy téged kidobtak a Hasi Ingerből. A fogadót, melynek valaha én voltam a gazdája, most Arany Rókának hívják, legalábbis az utolsó tulajdonosa annak nevezte. Pillanatnyilag üres, elhagyatott épület.

Kis szünetet tartott, amíg kinyitotta a csapóajtót és hellyel kínálta Dernalt.

– Nem is csoda, hogy nincs rá nagy igény, hiszen kijárási tilalom van. Az új, rendpárti vezetés rendelte el, mióta tegnapelőtt elfoglalták a Fővárost. De nem kell félned, az ellenőrzés csak holnap kezdődik, s addigra mi már messze járunk. Kérsz inni?

– Majd később. Először is szeretnék köszönetet mondani, másodszor pedig el szeretném mondani, mit akarok, és ehhez a segítségedet kérni.

Golbek hangja halknak és nyugodtnak csengett. Furcsa tökéletesség sugárzott belőle. Rövid szakálla őszülni látszott, de a homlokát még nem csúfították ráncok. Ennyit mondott:

– Az egész éjjel a rendelkezésedre áll. Hallgatlak.

– Egyrészt több eszem van, mint hinnéd, másrészt még mindig túl kevés ahhoz, hogy életben maradjak. Nem fárasztalak a gyermek- és ifjúkorommal, a meghitt családi légkör illúziójának ecsetelésével, s azokkal a kompromisszumokkal, melyeket a puszta túlélésért kénytelen voltam megkötni. Mivel akkor és ott voltál, hogy ne leheljem ki a lelkemet, ahol és amikor kellett, feltételezem, hogy ezekről már tudomást szereztél.

Néma, testmozdulat nélküli bólintás volt a válasz.

– Azt hiszem, rohadt szar egy világban élek. A szeretetet, amire kiskorom óta vágytam, a mai napig nem kaptam meg. Sem szegény anyámtól, sem kegyetlen apámtól, sem a lánytól, akinek hónapokig küldtem virágot és írtam levelet, aki végül megúnta a képemet és kegyesen, finom módszerekkel megszabadult tőlem. Nincs senki, akinek kivívhatnám a tiszteletét: Öcsém tolvajnak állt, számára túl becsületes vagyok, az emberek és az orkok, nem is beszélve más fajokról egyaránt megvetnek, mielőtt megszólalnék vagy segíthetnék nekik. Egyik fajta se mocskolja be a kezét, hogy megszabaduljon tőlem, inkább megtűrnek, lehetőleg minél távolabb maguktól. Úgy látom, a világnak nincs szüksége rám, s ami a legszörnyűbb: nem tudom, én vagyok-e a felelős mindezért.

Őszintén beszélt, látszott rajta, hogy a hosszú évek alatt felgyülemlett keserűséget adja ki magából. Nem sírt, ezt már rég elfelejtette, kegyetlen fájdalmak árán tanult meg kemény maradni. De volt valami furcsa hanglejtés a szavaiban, amivel a maga módján a kétségbeesését fejezte ki.

– Most tehát választ vársz tőlem, fiam. Magad se tudod, miért mondtad el, s hogyan tovább. Tökéletes megoldást, melyet oly sok feladatra keresek oly régóta, most sem tudok adni, de elmodok neked néhány Igazságot, amivel talán segíthetek.

– Ne hibáztasd az embereket azért, mert nem szeretnek téged, ugyanis ők soha senkit sem szerettek igazán. Ugyanez igaz az orkokra és minden más értelmes lényre is e földön. A furcsa érzés, amit e nyelv szeretetnek nevez, csupán illúzió. Azt fejezi ki, hogy ők mik lehetnek azáltal, amit te nyújthatsz nekik, azaz általad. Azt a kérdést teszik fel maguknak, hogy miképpen könnyítheted vagy nehezítheted meg az életüket. Apád a munkaerőt, a lány a virágot, a levelet és a vacsorát, a nagyfiú a kidobásoddal járó dicsőséget látja benned.

Szavai nagyot koppanva verődtek vissza a falat képező kövekről. Súlyos igazságok voltak ezek, s a fal csak azért nem omlott össze alattuk, mert két oldalról feszítették.

– Senki sem rád kiváncsi. Arra a lényre fordítják a figyelmüket, amit elképzelnek rólad, hogy te vagy. Szeretnek vagy tisztelnek, ha hosszútávon megfelelsz az elképzeléseiknek, különben pedig nem. Ha sikeres akarsz lenni, pont azt a képet kell magadról kialakítanod, amelyre partnereid vágynak. S nem csak a köpönyegedet kell váltogatnod napról-napra, hanem önmagadat is, mind kívülről, mind belölről. Szeretni és tisztelni fognak, anélkül, hogy tudnák, ki vagy.

Golbek példákat hozott fel, kitért a részletekre és elmondta, hogyan kell fenntartani a tökéletesség képét.

– Még két utolsó kérdés. Az egyik: Hogyan és miért utazol az időben? És miért hagytad, hogy én ezt megtudjam? Felelőtlen dolog ilyet tenni egy olyan ember részéről, aki a háttérből irányítja a Világot.

– Nos Dernal, tényleg jobban vág az eszed, mint ahogy gondoltam, de most tévedtél: nem irányítom a világot, csupán megfigyelem. Azt hiszem, sikerült az illúziók mögé látnom, és a valódi Igazságot megtalálnom a Teret és az Időt illetően. Segítek ott, ahol tudok, és annak, akit érdemesnek tartok rá. Ha már ismerem a Törvényeket, gyerekjáték a saját célomra felhasználnom őket. Nincs szükség a papok hitére, a varázslók manájára vagy a gladiátorok erejére. Egyszerűen csak tudni kell, hogyan működnek a dolgok, és ismerni kell a kiskapukat, melyeket a teremtő hagyott a Világ védelmi rendszerén, és ezekután bármit csinálhatsz.

– A másik kérdésem: Honnan szerezted a tudást, amit oly titkosan, mégis oly nyilvánvalóan birtolsz? Tervezed-e, hogy továbbadod valakinek?

– Igen, ha akarod, megtanítom neked az átváltozás művészetét. Ha akarod, te lehesz a legismertebb vagy a legsikeresebb kalandozó a világon. Elmondok neked mindent, ami ennek az eléréséhez szükséges. Hogy én honnan szerzem a tudásom? Gondolkodom. Szenvedélyem a Matematika, melynek nagybetűs változatát már több, mint háromszáz éve űzöm, s ez bizonyos szint felett helyes választ ad az összes felmerülő kérdésre.

 

14. Csepp és tenger

A múltnak beszélnie kell, és nekünk hallgatnunk kell rá. Addig sem mi, sem ők nyugalmat nem fogunk találni.

–Erich Kaestner, 1899-1974

Ottó, az Ottó Reach büszke kapitánya nagyot káromkodott magában. Nem értette, miért adták neki az istenek azt a sorsot, hogy folyton kalandozókat kell fuvaroznia. Taposóaknák nagytételben, csempészkedés Mars alkirály számára, leánykereskedelem, az igen, ezek mind becsületes, tisztességes és könnyű foglalkozások ahhoz képest, hogy mit el nem kell viselnie egy jóravaló hajókapitánynak kalandozók társaságában.

Az még hagyján, hogy nem számolhatott fel súlyadót a nehéz rakomány miatt (ugyanis a Gyülekezet szinte poggyász nélkül érkezett), és hogy át kellett rakatnia a főárbócot a jobb kilátás érdekében, semmi ahhoz képest, ami most történt. Immár két hete gyanútlan navigált konstans északi irányban a nyílt óceánon, amikor hirtelen egy üstökös tűnt fel a horizonton fényes nappal. Egy tapasztalt tengeri medve (aminek Ottó magát tartotta) még ettől sem riadna vissza, de az már mindennek a teteje, hogy az az üstökös egyenesen felé tartott, és úgy lángolt, mintha egy közeli erdőtűzből jött volna.

Így nem is volt csoda, hogy meglepetésében akkorát rántott a kormányon, hogy az utasok fele hirtelen meggondolásból a víz felé kezdett vándorolni. Csak ezt tehette, mert különben sült hús vált volna mindenkiből ezen a hajón, melyhez köretként a fedélzetből keletkezett hamut szolgálták volna fel a kannibálok, ami nem biztos, hogy jó választás, mert ez utóbbi erősen fűrészporízű lett volna. Ezt az életmentést a Tisztelt Kalandozó Urak pedig nem hogy megköszönték, hanem jól leszidták, hogy majdnem a vízbe fullasztott egy szegény ártatlan nőt, aki mellesleg egy órája még sehol sem volt.

Egyedül azt a sápadt képűt, aki Merlinnek nevezi magát, látta szégyenkező arccal a háttérben, s később is csak ő kért bocsánatot tőle valami bumeráng tűzgolyóról fecsegve. Szíve van, de esze az nincs.

– Az egész kócerájt kirakom a következő lakatlan szigeten.

gondolta magában, de rögtön elszomorodott, mert érezte, hogy ahogy ezek itt diktálják az irányt, egyetlen száraz pontot sem fognak látni egészen az úticélig, ha egyáltalán elérik épségben. Végül elhatározta, hogy altatót kever a vacsorájukba, amitől – remélhetőleg – pár napig nyugtuk lesz.

A hajó másik oldalán is dúltak az érzelmek. Csiribu dühödten figyelte, amint Fraj oly gyöngéden próbálja meg az életet visszaadni a hajótörött lányba. Nem tudta, mivel érdemelte ki ezt a különös balszerencsét, ami a szerelemben üldözi: ő folyton-folyvást szembesül azzal, hogy a férje megcsalja, de semmit nem tud tenni ellene. Még csak el se hagyhatja, mert a lelkiismerete rögtön nyaggatni kezdené. A többiek arcán kiváncsiság tükröződött, s furcsállták, amint Csiribu dobogó léptek és becsapott ajtók kíséretben elhagyta a helyszínt.

/: Kedves Alias!

Nem tudom, illik-e nyolc év távlatából bocsánatot kérni, de én most megteszem. Kérlek, nézd el nekem, hogy oly hosszú ideig nem válaszoltam a leveleidre. Az is lehet, hogy már rég nem ott laksz, ahová ezt az írást küldtem, és nem Te olvasod soraimat. Ez esetben AZONNAL TEDD LE a levelet, bárki legyél is az!

Azért írok most még is neked, mert Te vagy az egyetlen, aki megérthetsz. Senki, senki ezen a világon nem volt hozzám olyan türelmes, megértő, szolgálatkész, mint Te. Sokat, jóval többet, jelentesz nekem, mint gonolnád. Mégpedig azért, mert tudom, rád mindig számíthatok, az évek nem fognak hűségeden.

Azt hiszem, most jött el az a pillanat, hogy elegem lett ebből a világból, és mindenkiből, aki rajta él, kiváltképp a kalandozókból. Pimasz, pénzéhes, képmutató csürhe ez, egyetlen tulajdonsága, ami talán hasznosnak lehet nevezni az, hogy képes órákon át önzetlenül elszórakoztatni a Kalandmestert. Ma jöttem rá, milyen görbe dolog ez, és mint ilyen, nem vagyok képes tovább csinálni.

Örülök, hogy sikerült végre ezt kimondanom. Sokáig áltattam magam, hogy az emberiség érdekét képviselem, s hogy rajtam is áll, hogy áll vagy bukik a Világ, de ma már tudom, hogy mindez képmutatás. Mivel mindenem, amim van, erre tettem fel ezidáig, az illúzió semmivé foszlásával én is egyedül maradtam. Szükségem van rád, egy barátra, egy férfira, aki szeret, segít és otthont ad nekem. Ha még mindig érvényes a házassági ajánlatod, írhatod a meghívókat, mert, ígérem, ezúttal tényleg ott leszek.

De ezelőtt még egyvalamit el kell intéznem. Nem hagyhatom cserbem a barátaim, akiknek a vezetését egy ügyben elvállaltam. Most kimegyek, és úgy fogok tenni, mintha mi sem történt volna, de amint a hajóm partot ér a Főváros kikötőjében, én várni fogok rád, ha kell, mint ahogy Te, akár 24 éven át is:

Alice :/

Csiribu ezúttal halkabban tette be az ajtót, mint legutóbb. Kitárta tenyerét, ezzel kiengedve belőle az agg ponstagalambot, amelyet már nyolc éve tartott fogva. Ezzel a mozdulattal úgy érezte, hogy ő is szabad lett végre. Újult örömmel és lelkesedéssel fogott munkába, hogy kiderítse, ki is ez a lány valójában, és mit akar tőlük. A többieket már nem találta odakint, az ebédlőben lelte meg őket.

A lány, aki immár eggyel több ruhát viselt, mint legutóbb, még mindig csodaszépnek látszott. A durva köpenynek csak némileg sikerült egyensúlyoznia teste vonulatait és domborulatait, amelyek egy átlagember számára zavarbaejtőek, de a rendszeres tévénéző szemében megszokottak voltak. A többiek, immár nem mint tüneményt, hanem mint beteg embert, féltve ülték kürül. Ez abban nyilvánult meg, hogy mindenki önként felajánlotta neki a rókakonzerv-adagját, amiket a fogadós csomagolt be még az út előtt.

Csiribu az orvos-papnő tapasztaltságával megvizsgálta a pácienst, majd így szólt:

– Életben fog maradni, s ezzel lehet, hogy sokkal több gondot okoz majd, mintha megfulladt volna. Nemsokára visszanyeri az eszméletét, akkor beszélhetünk vele. Úgy intéztem, hogy addig ne kapjon erőre, amíg mindent el nem mond, amire kiváncsiak vagyunk.

– És azután mi lesz vele?

kérdezte féltve Fraj.

– Ha meg tud győzni minket, hogy van annál előnyösebb választás is, mint az, hogy a cápák vacsorájának dísze legyen, akkor maradhat. Ügyeljetek a főbb kémellenes előírásokra, nehogy a végén ő kérdezzen minket. Ha úgy találjátok, hogy túl keveset vagy túl sokat tud, ne kíméljétek, de addig is, őrizve őseink jó szokását, bánjatok vele emberhez méltóan.

Az ember szó hallatán Merlin és Fraj szája mosolyra görbült, Siropot és Nicsupot viszont nem zökkentette ki a szokott kerékvágásból, legalábbis nem látszott rajtuk (Sirop egyébként nem csak külsőségekben, hanem a viselkedésében is elég jól fenntartotta egy ember illúzióját).

Csiribu így folytatta:

– Számításaid szerint, Merlin, mikor érkezünk meg?

– Pár nap, de lehet, hogy egy hétbe is beletelik. Úgyhogy ideje felkészülnötök a hosszú, kitartást és időérzéket próbára tevő gyaloglásra.

– Akkor én megyek is, csomagolok némi élelmet az útra, és megbeszélem Ottóval, hogy ő mit fog csinálni a hajóval, amíg távol leszünk. Ha ti itt végeztetek, gyertek, és adjatok neki néhány horgászási tanácsot. Ja, és azt mondanom se kell, hogy nincs romlottabb alak annál, aki egy ilyen helyzetet kihasznál.

Széles ívben körbe, majd a lányra mutatott, miközben szúró tekintettel Frajra nézett. Csak azután vette le a szemét róla, hogy becsapta maga mögött az ajtót. Akkor még nem sejtette, hogy ez volt az utolsó pillantás, amit hajdani szerelmére vethetett. Abban a tudatban ment ki, hogy két férfi küzd a kegyeiért, fogalma sem volt róla, hogy az egyik nemsokára vele pusztul majd, a másik pedig hasztalan fogja keresni a hamvait.

Mialatt a hős férfiaink szkanderben döntötték el, hogy ki kérdezhet először, a lány szeme kinyílt, és ugyanazon a csengő hangon, ugyanazzal a megnyugtató hanghordozással így kezdett bele mondandójába:

– Köszönöm, hogy bíztok bennem. Nem kell kérdeznetek, mert olyan kevés dolog van, amit tudok, hogy azt magamtól is ki tudom fejteni pár perc alatt.

Felült az ágyban, amire fektették, melynek hatására testének két további gömbölyded része vált takaratlanná. Nem vette a fáradságot, hogy igazítson a ruháján. Nem lehetett tudni, hogy azért, mert minden erejét elhasználta a felülésre, vagy szándékosan hagyta úgy. Mindenesetre négy szem- és fülpár rögtön rá szegeződött.

– Első kérdésetek valószínűleg az lenne, hogy ki vagyok. Erre sajnos azt kell felelnem, nem tudom, nem emlékszem rá.

– Második kérdés: ki küldött? A Bolygó Kapitánya.

– Éljen a Kapitány!

szólt az egybehangzó kiáltás.

– Harmadik kérdés: mit keresek itt? A Kapitány úgy gondolta, hogy talán nem találjátok meg az utat a Hosszanincs Sivatagon át Gyíkbőr bácsi kastélyáig, ezért engem küldött, hogy legyek az idegenvezetőtök.

Merlin hirtelen szűknek érezte a gallérját.

– A nap állásából ítélve pontosan tizennégy óra van még hátra a tengeri utazásból, feltéve, hogy a kormányosotok nem változtat olyan hirtelen irányt, mint ahogy a látszat csal. A Végtelen Országút a két óriáskaktusztól indul, onnan nem messze, ahol ki fogunk szállni. A további haladási irányt majd mutatom, ha kikötöttünk. Ja, és egy furcsa téridő-görbülettel van kikövezve, ami a hagyományos elektromágneses és gravitációs letapogatást használhatatlanná teszi. Remélem, nem is próbálkoztatok ilyesmivel.

Merlin csalódottan nézte, amint a másik három férfi mind az öt érzékszervével a lányon csüng, azon, aki még csak fél napja van itt, de rögtön megoldotta azt a problémát, amin ő, a Nagy Varázsló, hetekig törte a fejét, eredménytelenül. Úgy döntött, hogy segít Csiribunak csomagolni, és egyúttal bepakolja a saját cuccait, hogy mihamarabb varázslóbot-kereső expedícióra mehessen:

– Örüljetek csak magatoknak. Most látom csak igazán, mennyit érek nektek. Napokat, sőt éjszakákat virrasztva dolgozok az útvonalterven, de ti semmibe se vesztek, és a háttérben nevettek rajtam, s örültök, hogy van egy balek, aki további unszolás nélkül megcsinálja. Isten veletek! Boldoguljatok nélkülem, az új istennőtök segítségével. Áldásom mindannyiotokra.

És ezzel kiviharzott a kabinból. A kérdezés joga tehát a rangidős Siropra szállt:

– Honnan tudtad, hogy pont hova kell térkaput nyitnod, és hogyan sikerült ekkora távolságból?

– A Bolygó Kapitánya nyitotta nekem. Éjszaka volt, egy elhagyott raktárépületben álltunk. Elmondta, mit kell tennem, majd belekezdett a varázsszavak mormolásába. Az Fővárost Mars alkirály csapatai elfoglalták, erős mágikus védművel vették körül, hogy a kalandozók ne járkáljanak ki-be, amíg nem tisztázódik a helyzet. Engem is csak úgy tudott kijuttatni, hogy mind a ruhámat, mind emlékeimet és élettapasztalatomat

belső mosoly a hallgatóság részéről

– szinte teljes egészében elvesztettem, a manaköszörű szinte a teljes egyéniségemet lecsiszolta. Remélem, hogy ennek ellenére nem vagyok unalmas társaság. Kérdezhettek még, bár úgy érzem, mindent, ami megmaradt belőlem, átadtam nektek. Segítséget hoztam, de úgy látom, én szorulok segítségre. A ti dolgotok, hogy megöltök-e, de én vagyok az egyetlen, aki biztosan tudja az utat Gyíkbőr Bácsihoz, és tudom azt is, hogy Bellánia sorsa függ a küldetés sikerétől. Most ti jöttök.

– Honnan tudjuk, hogy nem Mars alkirály ügynöke vagy?

kérdezte Fraj.

– Ha nem akarod, nem kell hinned nekem, ,,szííív'' viselője.

– Ezt hogy érted?

– Úgy, hogy ,,szííív'' feliratú a gyűrű, amit most éppen nem, de általában viselsz.

A vallatók meg voltak elégedve a válasszal. Ugyanis ezt csak olyasvalaki tudhatta, aki közeli jó ismerőse a Bolygó Kapitányának. Az ellenség, ha elfogta volna a Kapitányt, akkor biztos, hogy nem holmi feliratos gyűrűkről faggatná. Ha pedig van annyi ereje, hogy mások tudatában kotorásszon, akkor nem egy meztelen lányt küld egy kalandozócsapat ellen.

Fraj foglalta össze az ítéletet:

– Hiszünk neked... egyelőre. És most pihenj. Vedd úgy, hogy mostantól közénk tartozol. Nálunk Csiribu a főnök, remélem, nem lesz kifogása ellened. Holnap majd megbeszéljük a részleteket. Jó éjszakát.

Ezzel búcsúpuszit adott a lánynak, aki olyan hosszú utat tett meg pár szempillantás alatt, hogy közben elfelejtette a nevét. A sors éppen úgy hozta, hogy éppen akkor lépett be Csiribu, s dühében majdnem leejtette a tálcát, amin a lány vacsorája volt. A fogadós mentette meg mind az ételt, mind a helyzetet: A holnapi partotérésről akart valamit megbeszélni Csiribuval, melynek következtében kikísérte a kabinból.

Fraj tudta, hogy egy hosszú, kilátástalan, alaptalan gyanusítgatásokkal fűszerezett veszekedés vár még ma rá, úgyhogy pár perc múlva megbánó arckifejezéssel Csiribuhoz sietett. Sirop így egyedül maradt a lánnyal, – milyen régen várta már a pillanatot – a beszélgetést egyre romantikusabb témákra terelte. Élvezték egymás társaságát, s úgy lopták a tekintetet, a kacsintást, majd később a csókot, mint akiknek hosszú idők óta nem jutott igazi belőle.

Megbámulták egymást mind a három szemükkel, s konstatálták, hogy tökéletesen egymáshoz illenek. Lement a nap, eloltották a gyertyákat, s úgy szorították egymást, mintha sosem akarnának elválni. Az ő éjszakájuk volt ez, az első, a legszebb, de az utolsó is egyben. Egymás karjaiban szunnyadtak el, hogy soha ne ébredjenek fel újra.

 

15. A sötét verem

A hűtlenkedésnek ki kell oltania a szerelmet, s nem vola szabad féltékenynek lennünk, amikor okunk van rá. Féltékenységünkre csakis azok méltók, akik kerülik, hogy felkeltsék.

–La Rochefoucauld

Fraj fuldoklott. Egész lényében szenvedett. Nem az bántotta, hogy ilyen keserves, de hiábavaló nyüglődés árán kell megválnia az életétől, ezzel együtt hű, odadó barátaitól (akik mellesleg ugyancsak fuldokoltak, és jó eséllyel követik őt a mennyországba, ilyen olcsón nem engedik lerázni magukat), számtalan lekötelezettjétől, gazdag, a természet lágy ölében ülő külvárosi birtokaitól és a kalandozók buja életétől. Azt nem bírta elviselni, és végül is – minek húzzam az időt – abba roppant végleg bele, hogy nem nyílt rá alkalma bevallani Csiribunak, hogy minden tévedés volt, Őt szereti.

Az elmúlt éjszaka addig fajult a veszekedés, hogy Csiribu végleg kitette a szűrét. Arra hivatkozott, hogy az ő viselkedése azt tanúsítja, hogy nem szereti többé, és ezért soha többé ne várjon viszontszeretetet. Megtudta, hogy a küldetés teljesítése után Csiribu végleg eltűnik az életéből, amire ő egyáltalán nem számított. Ám akkor még nem tudta azt, hogy az élete csak pár óráig tart majd.

A Halál ugyanis éppen ezt az időpontot választotta arra, hogy magához vegye a hajót és az összes utasát. Szörnyű vihart támasztott a tengeren, ami szép lassan darabokra törte az Ottó Reach-et és a mentőcsónakokat. Hőseink még csak meg se mukkanhattak, máris a hideg, hullámzó sós vízben találták magukat, pont annyi ideig, hogy éppen megfulladjanak bene. A Halál lassú, de biztos elmúlással ajándékozta meg őket, ami a legrosszabb az összes közül.

A fölöttük lévő víztömeg ellen küzdve volt idejük, hogy számot vessenek hitvány, hiábavaló életükkel. Megpróbálták magukat meggyőzni, hogy ez nem így volt, de a Halál az érzések terén is könyörtelen volt. Különösen szegény Frajt gyötörte meg, előhozva legszebb emlékeit, hogy sárba tiporhassa őket.

Fraj csakúgy, mint az ötvenhatos háború kárvallott szerelmese, egy régi dalt dúdolt magában:

/: Ne nyisd ki a szemed, nem látnál semmit. A víz alatt éppoly sötét van, mint a felszínen. Vegyél erőt magadon, próbálj meg életben maradni. Még rengeteg idő és levegő áll rendelkezésedre... Tarts ki... :/

Ezt volt az első szerenád, amit Neki énekelt. Akkoriban, a régi szép időkben még határtalanul boldog és magabiztos volt. Tehetségesnek hitte magát mind a harc, mind a társalgás, mind a művészetek terén. Azt tervezte, hogy ő is olyan nagy, halhatatlan bárd lesz, mint a Fekete dalnok, akit a köznyelv csak Barna-fekete ruhás szürke lovagnak ismert. Ő maga írta a fenti ódát, ő maga zenésítette meg, rendezte, producerte, csinált klippet belőle és énekelte el. Szép idők voltak ezek.

Egy bűzös, oszladozó emberi hús szagával telített, hideg, földalatti, sötét pincében ismerkedtek meg. Csiribu egy rosszul összetákolt, kemény faszéken ült, amikor Fraj a nemrég befejeződött harcban kimelegedve, izzadtan berontott a szobába. Rögtön megakadt a tekintete az oly szabályosan, feszesen ülő, sudár termetű, fekete hajú (utólag derült ki, hogy szőke, de akkor a nagy sötétben feketének hatott), bájos női tüneményen. Ahogy ránézett, érezte, hogy rögtön belészeret, és hogy őket a Kalandmester is egymásnak teremtette.

/: Csökken a sodródás. Itt a lehetőség, hogy felküzdd magad a felszínre. Erős csapásokkal... Ne hagyd magad... :/

Az idillt csak egy, önmagában véve jelentéktelen dolog zavarta meg: a lány erős vitorláscsomókkal a székhez volt kötözve, és ha a szája nem lett be volna betömve, segítségért kiáltott volna. Mit volt mit tenni, az oly szépnek induló első randevút későbbre kellett halasztani. A nagy forgatagban csak egy sokat igérő, hálás

– Köszönöm.

-re futotta. Fraj erre a szokásos választ kényszerült adni:

– Szívesen, szépséges hölgy. Ez a kötelességem.

/: Még körülbelül húsz szívdobbanásig tart ki a levegőd. Addig ki kell jutnod. Ne add fel... Kezed már nem húz úgy, mint előbb?! Gyerünk, erősebben... :/

– Elkísér hazáig?

– Szívesen tenném, de ebben az átkozott, istenverte kazamatarendszerben még mások szabadulásra vágynak. Nem hagyhatom őket magukra, hisz' ők már évekig szenvedtek itt.

– Remélem, még látjuk egymást.

A teremből teljes harci HÉV-vel kifelé haladó Fraj válasza sokáig kongott a kőfalak között:

– Megtisztel vele.

/: Hagyd a fenébe a szüntelen önmarcangolást. Fontosabb dolgod is van ennél. Ne törődj a többiekkel, nekik semmi esélyük sincs, és most, hogy levegő nélkül értelmetlen dolgokról dilemmázol, neked se lesz. Ne hagyd, hogy a hullámok magukkal ragadjanak... Vesd be minden erődet... :/

Fraj utolsó gondolatai még mindig Csiribut idézték. Emlékezett rá, amint a szerenád után kinyitja ablakát, óvatosan, de mégis tüzetesen végigméri, miközben ő is engedi megszemlélni a testéhez simuló köntösön át hajlékony idomait. Percekig álltak és bámultak némán, a másikban a tökéletességet keresve, egyre közelebb férkőzve hozzá, majd megtalálva. Csiribu leejtette a direkt erre a célra varrt zsebkendőjét. Fraj lehajolt érte, felvette, de mire elszánta magát, hogy felviszi neki, amaz már lent termett, belékarolt, és egy sétára invitálta.

Fraj elfogadta a meghívást, vezette. Kéz a kézben járták be a Főváros utcáit, melyeket olykor az utcai lámpák mágikus (Shirak) derengő fénye, olykor a vörös hold sugarai világítottak meg. Végig járták a palotakertet, meg-megálltak a szökőkutak mellett, s meghitten társalogtak:

– Gyönyörű helyre hoztál.

– Tudom. Egyedül már többször jártam erre, de sosem élveztem igazán a kilátást. Akkor nem tudtam, hogy mi hiányzott belőle.

/: Mért hagytad abba a kapálódzást? Ne tagadd le, látom, hogy van még benned erő. Ne engedj a kényelmes halál csábításának, próbálkozz, mert értékes az életed, ha magadnak nem, hát a m... Minden hiába. Vesztettünk. Úgy látom, már én sem tudok rajtad segíteni. Sok sikert az istenek színe előtt... :/

– És most?

– Most már tudom. Egy gyönyörű, érző szívű leány hiányát éreztem, akinek megmutathatom, és akivel együtt csodálhatom.

– Valóban?

– Igen. Végre megtaláltalak, kedvesem. Most már, ha visszajövök ide, a tájat nézve téged csodállak. A szökőkútból feltörő víz a Te elszántságodat idézi, a kék ég bájos szemeidre emlékeztet, s a lehulló falével pedig azt jutattja eszembe, hogy ha nem vigyázok, a szomorú ősz beálltával bármikor elveszíthetlek. És én ezt nem akarom.

– Úgy beszélsz, mint akinek komolyak a szándékai. Hidd el, én is hasonlóan, tiszta szeretettel érzek irántad a második perctől kezdve, mióta megpillantottalak. A szavak, ha én fűzöm őket, nem állnak össze oly kerek, átható egésszé, mint amelyeket az előbb te mondtál. Szavak helyett fogadd el ezt tőlem.

Ezzel közelebb hajolt hozzá, és hosszan, érzékien, forrón megcsókolta. Percekig vagy órákig – egyikük se tudta megmondani – ölelték egymást, nem törődve az egyre súlyosbodó kóros levegőhiánnyal. A vörös holdat a kék, majd a sárga, utána a zöld és a barna, végül fehér váltotta fel. A rózsaszín hold volt már fenn az égen, amikor elbúcsúztak egymástól.

Fraj most is azt érezte, amit akkor érzett. Egyszerre elözönlötték az emlékképek, már nem tudta meghúzni a határvonalat az emlékezet és a valóság között. Ugyanúgy búcsúzott az élettől, mint annak idején szerelmétől: Beteljesedve, de mégis dolgavégezetlenül. Mámorban, de mégis boldogtalanul. Lassan, de elkerülhetetlenül.

 

16. Ha hinni nem, hát bízni kell

Napjainkat, mint füst, befutja
Értelmetlenség, köd-gomoly –
Halál, te minden rejtvény kulcsa
Láncainkból föloldozol.

–Baratinszkij

A Főváros a túlzó adatok ellére alig több, mint százezer lakossal rendelkezett. Azon kutatók, akik kétszázezres adatokat közöltek, hozzászámították az őt körülvevő vidék, az agglomeráció adatait. Pontosan harminchárom falu vette körül a Fővárost, és szállította szakadatlanul a bort, a sört, a marha-, disznó- és csirkehúst robosztus kormányrúdja számára. A fővárosiak csengő aranyakkal fizettek a mezőgazdasági termékekért.

Az új vezetés is felismerte, hogy a falvakra márpedig elengedhetetlenül szükség van. Az egyik írnokkal addig lapozgatták a helyi törvénykönyvet, amíg sikerült kihozni belőle, hogy a falvak a Főváros fennhatósága alá tartoznak, ezért nem szükséges külön hadjáratokat indítani ellenük. Elég, ha az alkalmas tisztviselővel kidoboltatják az új jogállásokat, és minden parasztra kiszabják a havonkénti beszolgáltatandó termelésmennyiséget.

Az ihsey-i kisbíró hosszan, értetően formálta a szavakat, nehogy kétkedés vagy ellenszenv hangja vegyüljön közéjük. Tudvalevő volt ugyanis, hogy újabban a falnak is füle van, és ha valaki csak a leghalványabban is a rendszer ellen lép fel, azonnali halál vár rá. A törvények pedig még szigorúbban sújtottak le a vezetőkre. Így a kisbírónak csak rendkívüli megerőltetések árán sikerült eljutnia beszéde végéhez:

– ...annak a nemes célnak a nevében, amelyet még nagy alkirályunk tűzött ki hajdanán: ,,Terjedjen ki a rend hatalma az egész világ fölé, s kapja meg mindenki az őt megillető biztonságot.''

Két szegmens múlva paradicsom és cékla kezdett feléje repülni, egy körön belül fadarabok, egy percen belül kövek. Egy óra múlva sürgönyöztek a hozzátartozóknak, hogy még aznap megtartják a temetést, halotti tor nem lesz. Három óra múlva megsiratták, négy óra múlva pedig már csak egy eső áztatta, szél cibálta, szú rágta sír maradt utána a helyi temető egyik félreeső zugában.

Nyolc óra múlva annak rendje és módja szerint – és erre a falu lakosai balszerencséjükre nem számítottak – tíz darab T800-as jelent meg, és Rulez főtanácsos nevében kegyetlenül lemészárolták a férfiakat, sőt az asszonyok közül azokat is, akik ellen akartak szegülni, vagy netán uruk halálának láttan sírva fakadtak. Kilenc óra múlva már csak az utcán és a házakban heverő halottak árulkodtak arról, hogy mi történt. Ugyanez esett meg az összes többi faluban, ahol a nép nem hagyta az új törvényeket kiteljesedni. Mire a hódítás után másodszorra ment le a nap a Főváros körül, Mars alkirály elmondhatta, hogy hatalmában tart mindenkit, aki a környéken él. És ezt a hatalmat kezdetben úgy tartotta fent, hogy csak a behódolókat hagyta életben.

– Csak azok lehetnek tagjai az általam vezetett ideális társadalomnak, akik hajlandóak elfogadni törvényeit. Akik nem, azoknak máshol kell otthonra lelniük. De mivel az egész világon az én birodalmam terjeszkedik, az ellenlábasoknak nincs helye e földön, ezért kitoloncolásuk egyszersmind megölésüket is kell, hogy jelentse.

A kék hold járt fenn, de eme szomorú időkben még az sem tudta megvilágítani a kislány arcát. Talán azért, mert a lány fejét mélyen két kezébe temette, és hosszasan, végeláthatatlanul, a csalódottságtól és a félelemtől telve zokogott. Édesapja az aznapi megtorlásnak esett áldozátul, édesanyja pedig akkor roskadt össze, amikor a pusztítók az ő házukba nyitottak be. A lánynak volt ideje elbújni a kemencében, s szerencséjére ez megtévesztette a behatolók hőérzékelését, ezért nem találták meg.

Egy fertályóra múlva, mikor elszánta magát, és előbújt, üresen kongott a ház:

– Mama?

Csak az egerek cincogása hallatszott.

– Papa?

Mély, elfojtott nyögés a szomszéd szobából.

– Papa, jól vagy?

A kislány a hangot követve kinyitotta az ajtót. Az volt az egyetlen szerencséje, hogy alkonyodott, ezért a behúzott függony mellett sötét volt a szobában. Tapogatózva lépett közelebb apjához.

– Miért van itt ilyen büdös, Papa?

– Tudod, egyetlen Anirelem, ez azt jelenti, hogy nemsokára el kell majd mennem.

hangzott a vontatott válasz. Hálát adott a sorsnak, hogy halála előtt még beszélhet a lányával. Habár ereje egyre fogyott, igyekezett úgy beszélni, hogy egy hétéves gyermek is felfogja. Bízott benne, hogy meg fogja érteni.

– Miért?

– Az Élet istene szólított magához, és nem késlekedhetek. Mire felnősz, megérted, ne félj.

Hangja egyre halkabb lett, néha a szavak közepén is kezdett össze-összecsulani. Ahogy halkult, úgy halkultak Anirel csengő szavai is:

– A mama azért itt marad velem?

– Nem, kedvesem. Neki is velem kell jönnie.

Rövid szünet következett.

– Akkor mi lesz velem?

Az apának már-már a száján a száján voltak Goethe mester híres szavai:

– Te is nemsokára nyugszol, ne félj.

Aztán mégis inkább így szólt:

– Hittel, szorgalommal és szeretettel nélkülünk is boldog leszel, ne félj. Menj ki a rétre, keresd meg a barátaidat. Nemsokára új apák és anyák jönnek majd oda hozzátok. Ne hagyj nekik időt, hogy ők válasszanak. Többet érsz Te ennél. Válassz Te közükük kedvedre valót...

– Én csak titeket szeretlek, Papa.

Ezzel a nyakába borult, mire az köré fonta karjait és magához szorította. Anirel nem vette észre, hogy a ruhája véres lett, amikor átölelte. Csak percek múlva lett figyelmes arra, hogy a két dolgos kéz nem szorítja tovább, az érző szív nem dobog, és a mindig mosolygó arc falfehér. A lány kirohant az utcára. Sikítani akart, de hangját elnyomta a köhögés és a rátörő sírógörcs.

A kék hold fényében hullatta könnyeit, mikor egy kis törpét fedezett fel maga mellett. Eleinte azt gondolta, hogy a másik is csak egy olyan gyerek, akit otthagytak a szülei. Ám amint a könnyeit letörölte, megakadt a szeme a hosszú, jól fésült szakállon, ami a lény álláról csüngött le. Csodálkozott. Igaz volt ugyan, hogy minden második mesében volt törpe, de még sosem látta őket a valóságban. Más körülmények között örült volna, most azonban csak átmenetileg tudta elfeledni bánatát. Rövid ideig boldog volt:

– Te tényleg igazi törpe vagy?

– Igen. Meghúzhatod a szakállam, ha nem hiszed.

– Én úgy tudom, hogy törpék csak a mesékben léteznek.

– Valóban. Én is onnan jöttem.

– Miért?

– Azért, hogy megvígasztaljalak. Gyere, ülj le ide mellém.

Leültek a domboldalra, háttal a falunak, háttal a Fővárosnak, szembe a mezővel, a fűre.

– Réges-régen, amikor még masnit kötött a tavasz minden virágra, ezen a nagy réten tündérek éltek. Én magam egy vénséges vén mesemóndótól hallottam ezt a történetet, akinek pedig – legalábbis ő ezt mondta – maguk a tündérek mesélték el. Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer pajkos, fiatal tündérfiú...

Bal oldalon foglalt helyet Anirel, az árva kislány, jobb oldalon a törpe, aki oly hirtelen jelent meg, és oly kedves volt hozzá. A lány bámulva, álmélkodva hallgatta a történetét. Réti tündérekről, gonosz manókról, jószívű kisgyermekekről és igaz szerelemről szóltak a mesék. Anirel, ahogy figyelte őket, egyre inkább megfeledkezett saját bajáról, gyermeki gondolatait a mesék mindent átható világa hálózta be. A látóhatár felhőtlen tiszta volt, a holdak itt is egymást váltogatták, és a csillagok biztatóan ragyogtak.

 

17. Epilógus

A bosszú nem szép dolog, de mégiscsak emberi, és megvan a maga természetes emberi joga.

–Fontane

A Kalandmester büszkén, mosolyogva, mint aki jól végezte dolgát, dőlt hátra a székében. Csiribu még könyörgött egy mindent megváltoztató mentődobásért, de rövid úton leintette. Becsukta a szemét, és elképzelte, hogy a karakterek miképp fuldokolnak. Örült, hogy végre megmutathatta a ezeknek a kis senkiknek, hogy ki is ő valójában, és mekkora a hatalma.

Mikor azok a drágalátos kéjencek, akik magukat kalandozóknak nevezték, elkezdtek játszani, még azt hitték, hogy hosszú, keserves harc után bőséges, nyolcládás zsákmány várja őket. Félig-meddig igazuk is volt: az életükhöz való ragaszkodás igencsak megkeserítette utolsó pillanataikat, de a jutalom ezúttal elmaradt. A Kalandmester kitöltötte magának az utolsó korty kólát, kikaparta a chipes zacskót, és a karakterek falfehér arcában gyönyörködött.

Mégegyszer végiggondolta, hogy nem hagyott-e valakit ki a játszmából, nem maradt-e valami logikai hézag az általa mesélt történetben, amit a játékosok később kifogásolhatnának, hogy valamilyen kiskaput használva mégis életben maradjanak. A Bolygó Kapitánya semmiképp sem segíthetne nekik, mert csak közös erővel tudják hívni. Elfelejtett jóbarátaik nincsenek, erre a Kalandmester kitüntetett figyelemmel vigyázott. Az összes ismerősü;k vagy velük pusztult, vagy a Rend által megnyert háborúban esett el. A deus ex machina sem működik, mert a káosz istenei sebüket nyalogatják, Uyeshiba pedig a köpenyét keresi.

A pusztítás ezúttal tökéletes volt. A Kalandmester kicsipegette az utolsó szem mogyorót és az utolsó szál ropit, becsomagolta a 100% cinkmentes kockáit, elkérte a karakterlapokat, és nagy betűkkel rájuk írta: HALOTT. Végül kegyelemdöfésként odavetette a tagoknak:

– Úgy intéztem, hogy ne szülessetek újjá, de a túlvilágon se jusson nektek hely. Mostantól a Semmi sima falához vagytok láncolva az időm végezetéig.

Ezzel ő is, mint mindenki más ebben a regényben, bevégezte küldetését. Rezzenéstelen arccal, ellentmondást nem tűrve távozott a szobából.

 

IV. epizód: Egy új remény

Vagyok a kard, vagyok a láng.
Világítottam nektek a sötétben, s midőn elkezdődött a harc, ott vívtam elöl, az első sorban.
Köröttem hevernek elhultt barátaim, de – győztünk. Győztünk, de körülöttem hevernek elhullt barátaim. Az ujjongó győzelmi dalokba belebúg a halotti ünnep kórusa. De nincs időnk sem az örömre, sem a gyászra. Újból felharsannak a trombiták, új küzdelem hív.
Vagyok a kard, vagyok a láng.

–Heinrich Heine: Himnusz (Gáspár Endre fordítása)

 

18. A hajótörött idegenvezető

A halálomról szóló híresztelések enyhén szólva túloznak.

–Mark Twain

A nap hátralevő részében üresen kongott a Kalandmester szobája. Csak később, az éj leple alatt nyitott be valaki. Lopva tette be az ajtót, nem akarta, hogy észrevegyék, ő ugyanis ki volt tiltva erről a helyről. A bejutásra vonatkozó könyörgései eddig nem hallgattattak meg, csak süket szemüvegekre találtak. Ő nem volt alfás Matematikus (, pedig mennyire szeretett volna az lenni), így szüksége volt a magával hozott zseblámpa fényére az olvasáshoz.

Sokáig kotorászott a zsebeiben. Félúton megijedt attól, hogy már megint otthon hagyta. Megnézte a másik zsebében: ott se volt. Ekkor gondolt egyet, és megpróbálkozott zakója belső sebével is, de onnan is félig használt, használt és még új papírzsebkendők kerültek elő (ebben a sorrendben). A végén mégis sikerült neki előhúznia egy golyóstollat és egy radírt valahonnan.

Hát igen, ez jellemző volt rá. Toll és radír mindig volt nála, ceruza sohasem. Ez most kivételesen nem zavarta, mert a radírral nem a saját írását készült javítani, hanem a Kalandmesterét. Fogta a karakterlapokat, és sorra kiradírozta a HALOTT szövegeket. Tollat ragadott, és egy elővarázsolt tiszta, fehér lapra írni kezdett:

A lány, akit a csendesülő vihar hullámai sodortak partra, kiköpte tüdejéből a felesleges vizet, talpra ugrott, tekintetét a tengerre szegezte, majd, mint akinek semmi sem volt elég, belevetette magát. Rezzenéstelenül, egyenletes ütemben olimpiai részidőt úszott. A kalimpálásai nem hasonlítottak egyetlen elfogadott úszásnemhez sem, mégis gyorsabban siklott mindenkinél, aki a tradíciókat követte. A távolról figyelő ember úgy láthatta, hogy alig vesz levegőt, mégsem lassul az üteme. Ebbéli bizonytalansága pedig csak nőhetett, amikor a lány lebukott, függőlegesen szelte a vizet lefelé, majd öt perc múltán ugyanott bukkant fel egy hajótöröttel a kezében.

Mire lement a nap, már mind a hatan a partközeli dombon rakott tábortűz mellett melegedtek, és azt a teát kortyolgatták, amelyiket a lány emígyen nyújtott át nekik:

– Igyátok, meglátjátok, erőt ad majd. Tudtam volna jobbat is készíteni, de sürget minket az idő. A Végtelen országút itt kezdődik, a domb alján. Úgy tervezem, hogy holnap napfelkeltekor indulunk. Lehet, hogy fehér foltok vannak az emlékeitekben, ezekkel magatoknak kell megbírkóznotok. Ha minden jól alakul, mire megérkezünk, a dolgok maguktól tisztázódnak.

A többiek csak nyögéssel, hümmögéssel jelezték, hogy megértették a szavakat, többre nem futotta – a lány szerint olyan gyorsan visszatérő – erejükből.

– Ma éjjel én őrködöm. Szép álmokat.

/: A betolakodó üres papírt vett elő, cirádás betűkkel felírta rá, hogy 2. oldal. Immár végleg letelepedett a székbe, és szép reményekkel telve, magasztos hangon, mindent előre látva folytatta a regényt. :/

Mikor hűvösebbre fordult az idő, a törpe egy pehelykönnyű selyemköpennyel takarta be, majd mielőtt elmondta volna az utolsó, leghosszabb mesét, így szólt:

– Neked adom ezt a köpenyt, ha megígéred, hogy jól vigyázol rá. Valaki majd kérni fogja tőled. Először a benne lévő levelet add át neki. Ha tényleg ő az, akire számítok, teljesíteni fogja három kívánságodat a köpenyért cserébe. Jól gondold meg, mit kívánsz, mert a káosz istenei kiszámíthatatlanok. És most hallgasd a mesémet.

Az előadást lassú, dallamos fütyörészések és megragadó, kicsit rekedtes énekszó színesítették. A végén a gonosz elnyerte jutalmát, és a jó megkapta méltó büntetését... (Vagy fordítva? Nem emlékszem.) A lényeg az, hogy az utosó mondatot a lány már csak félálomban hallgatta, és mikor a törpe felállt mellőle, már az igazak álmát aludta. Nem fázott, mert a vékony selyemköpeny furcsa módon megvédte minden hidegtől. Aznap éjjel kék madarakról álmodott.

A törpe sóhajtott. Bántotta, hogy ilyen időket kell megérnie, és elkeserítette az a tudat, hogy a több ezer árva kisgyermeknek senki sem mond mesét.

– Hiába, ebben a rohanó világban egyre kevesebb időnk marad egymásra. Vannak bizonyos nagy eszmék, amelyek, ahelyett, hogy egymással törődnénk, meghatározzák életünket. S habár a háború korunk elkerülhetetlen velejárója, azok számára, akik valóban tudják, mit jelent, nem csupán bábúk tologatása a térképen. Milyen kár, hogy nem ők ülnek a vezetői székben.

– Ha nem történik semmi, a világ magát pusztítja el. Valamit tennem kell. Ezennel ünnepélyesen megfogadom, hogy hét napon belül megállítom a háborút.

Ezt gondolta, amint a dombtetőről lesétált a faluba. Miközben megtette az utat, szép lassan újra felépítette maga köré az illúzióvarázslatot, melynek eredményeképpen már egy délceg, jól öltözött, frissen borotvált legény lépkedett tovább. A háborút ugyanis Hosszúbajszú Ugribugri (törpe) alakjában nem, csak a Bolygó Kapitánya képét felöltve tudta megállítani.

Anirel másnap délelőtt későn, tíz óra felé egyedül ébredt. Őszintén szólva nem is remélte, hogy a törpét még most is maga mellett fogja találni. Az álmai – bármily eredetiek voltak is – reggelre mind elmúltak. Annak ellenére, hogy a találkozás valójában nem történt meg, nagy hatással volt rá. Az éjszaka alatt mintegy tíz évet öregedett, s minthogy még nagyon fiatal volt, ez az öregedés nem kárára, hanem hasznára szolgált. Most már tudta, hogy mik az igazi értékek, kiket érdemes igazán szeretni, és hogyan kell győzni az értük folytatott küzdelemben. Álmában mindenre magyarázatot talált.

Két dolog zavarta, amint a megtizedelt falu felé vette az útját. Eleinte nem tudta pontosan megfogalmazni, hogy mik is azok, de később kikristályosodott a kép. Az egyik a vállán fekvő köpeny volt. A köpeny hófehér volt, és soha nem látott szépséggel csillogott a napsütésben. Ez, és a vékonyságának ellentmondó testmelegsége szép lassan eloszlatta a természetesség illúzióját. A másik valami, ami a lányt zavarta, az volt, hogy figyelik. Szinte beleszédült a körbe-körbe forgolódásba, de a kémlelő szempár tulajdonosát nem lelte.

Akkor ámult el, amikor valahogy tudatosult benne, hogy a felhők fölül, odaátról figyelik.

– Vajon ki lehet az? Talán az Igazság?

– És miért kiváncsi rám?

tette fel a kérdéseket. Nemsokára mindkettőre választ kapott. Az önbizalmát csak kismértékben csökkentette, amikor megtudta, hogy az a valaki nem is rá, hanem a köpenyére kiváncsi...

 

1. (folytatás) Előre!

Megfelelő eszközöket kell teremtenünk a kedvünk szerinti utazáshoz, hogy utunkat kellemessé és szórakoztatóvá tehessük.

–Owen

A Végtelen országút – csakúgy, mint ahogy Merlin álmában megjelent – mőbiusz-szalag alakú volt: kétszer kellett körbemenni rajta, mire az ember visszatért a kiindulópontra. Nem részletezem, hogy hőseink miképp, mennyi veszedelem, harc, nélkülözés és szenvedés árán tették meg ezt a hosszú utat, erről már képet alkothatott a Kedves Olvasó a regény elején. Ugyancsak nem térek ki rá, hogy az említett csapat mért kapta a négyfős jelzőt, mert ez majd a történet végén derül ki. Vágjunk tehát bele a közepébe.

A gyaloglás százkilencvennyolcadik napján a lány, aki a többieket vezette, hirtelen balra fordult le az országútról, egyenesen a Hosszanincs sivatag kellős közepe felé. Merlin magában bólintott, hogy ezt ő sem csinálhatta volna jobban. Siropnak valahonnan ismerős volt ez a hely, ezért magabiztosan követte a folyamatosan rá mosolygó lányt. Fraj és Csiribu, akik egymást nézték villámló szemekkel, annyira el voltak foglalva, hogy nem is vették észre, hogy lefordulnak a kijelölt útszakaszról.

Nicsup komor hangulatban baktatott velük. Az egész úton szótlan, magába forduló volt. Poggyászt nem hozott, bár ha hozott volna, a vihar után amúgy se vette volna nagy hasznát. Elméje köré szinte kikezdhetetlen védőburkot emelt, hogy senki se láthassa, min gondolkodik. Épp ezért a Szerző hosszú fáradozása ellenére sem tud pontos részletekkel szolgálni. Legyen elég annyi, hogy a fogadós elégedetlenül, mérgesen méregette a lányt, aki a semmiből pottyant közéjük, és már-már kezdte átvenni az irányítást. Ez nem volt betervezve, a munkaszerződésében ez nem szerepelt.

Este volt, és reggel, s eljött a hetedik nap. Habár végtelennek tűnt az idő, mégis alig egy hétig sétáltak eddig: az országút ugyanis az időben is mőbiusz-szalagot alkotott. Az emlékek visszatértek, a gondolatok kitisztultak, a cél világos volt, és közeli. Úgy tervezték, hogy délutánra elérik, s alkonyatkor rajtaütnek a váron, melyet a gonosz Gyíkbőr Bácsi uralt.

Nem volt nehéz dolguk, a füstnyomokat és a kivágott esőerdők vonalát követték. Ahogy előre haladtak, a levegő egyre inkább olajszagú lett, savas eső cseperészett és a szúnyogok is radioaktív szén-izotópokat sugároztak. Egy mocsáron haladtak keresztül, mikor hirtelen eggyel kevesebben lettek. A lány, aki a semmiből jött elő, eltűnt. Pontosabban nem teljes egészében, mert a keze megmaradt: azt lóbálta kétségbeesetten segítséget keresve.

Frajnak rögtön feltűnt a dolog, és a segítségére sietett. Gyakorlott mocsárjáró volt, tudta, hogy hova kell lépnie, s hogy hány lábbal. Egyvalamit nem kalkulált be: Csiribu féltékenységi rohamát. Csiribu visszarántotta, ezzel mindketten hassal lefele merülni kezdtek a mindent elnyelő ingoványba.

Nem hiába mondták a tapasztalt emberek, hogy a szerelem csodákra képes... Hát igen. Ezt még a Kalandmester sem csinálhatta volna jobban. Sirop úgy döntött, kipróbálja, milyen tápos kalandozónak lenni. Úgy tervezte, hogy még idén Fraj nyomába ered a ranglétrán, s jövőre talán megelőzi. Ehhez Tp-ket kellett gyűjtenie. Meg is ragadta a nagyszerű alkalmat: Kitépte Merlin kezéből a frissen faragott varázslóbotot, és a fuldoklók felé nyújtotta.

Nicsup és Merlin egyedül maradtak kint a szárazon. Ebbéli örömük nem tartott sokáig, mert mocsári goblinok bújtak elő, vacsorára invitálva őket. Mivel nem tisztázódott, hogy melyik fél eszi meg a másikat, Merlin udvariasan, ám célratörően akarta az ajánlatot eltusolni:

– Sajnálattal kell közölnöm, kedves uraim,

Valószínűleg ekkor kezdett ellenszevessé válni a goblinok szemében.

– hogy csapatom minden tagja hosszú, szigorú diétán vesz részt. Ez abból áll, hogy csak a saját magunk által fogott halat esszük meg. Amint látod, társaim már elindultak halászni a tó fenekére, és úgy gondolom, hogy mind nekik, mind nektek elég lesz mára a mostani fogás.

Az egyik goblin dárdát kezdett hajítani feléje a visszautasítás visszautasítása jeléül, de nem volt ideje eldobni. A fogadós rejtett egyeneskardjától sújtva görcsös kézzel távozott a túlvilágra. Hasonlóan végezte a második, de a harmadik már kitért az ütés elől. Ez azonban elég volt Merlinnek arra, hogy kikerüljön a szorult helyzetből.

Véggiggondolta, milyen lehetőségei vannak. Tudta, közelharcban nem túl erős, főleg ennyi ellenféllel szemben. Erejének zálogát, a botját erős indák húzták az ingovány mélye felé. A Bolygó Kapitányát nem tudta megidézni társai nélkül. A leglogikusabb utat választotta, ami létezett: Zsebeiben kezdett kotorászni WC-papír után kutatva.

Nicsup mesterien ropta a táncot. Egyik támadóját hasbaszúrta, a másodiknak levágta a fejét, a harmadikat egyszerűen kigáncsolta, majd – mint egy piros szőnyegen szokás – kimért, elegáns léptekkel végigvonult rajta. Ekkor a jobb vállán kapott egy vágást hátulról. Áttette a kardot a másik kezébe, megperdült, s tőből vágta le a goblin mindkét karját. Kezet nyújtott feléje, de mivel amaz nem fogadta el a békejobbot, átsegítette a túlvilágra.

Odafent már várták. Uyeshiba különös figyelemmel válogatta ki a napi halottak közül azokat, akik főhőseinkkel kerültek összetűzésbe. Mivel mindmáig nem lelte meg a köpenyét, csak korlátozott hatalma volt az élők és holtak (inkább az utóbbi) fölött. Nem volt még meg az ereje arra, hogy közvetlenül, saját égi szemeivel kísérje őket utukon. Mivel a lélekvándorlás fáziskésése pár nap, csak későn tudta meg, hogy súlyos bajba kerültek, s elkésett a segítséggel.

Füttyszó hallatszott. Nem igazán dudorászás volt ez, inkább egy viziszörnyet hívó melódiára hasonlított. Az ingovány remegve emelkedni kezdett, pár perc múlva már egyértelműen ki lehetett venni két pislogó szemet az újonnan keletkezett tektonikus felszíni formában. A dombocska a fogadós felé tartott. A goblinok vezére elégedetten nézte, amint háziállata, a mocsári süllyesztőpatkány a hősök maradékát felfalni készül. Nicsup ismét fogást váltott, szúrt, vágott, harapott, de nem találta meg a szörny gyenge pontját. Akárhová ütött, fegyvere csak a kavargó iszapot szelte, és a hatalomszavak sem segítettek rajta.

Az emelkedő hullámok körbevették, egyre beljebb csalták az örvény közepe felé. Merlin se volt sokkal jobb helyzetben. Varázsbotja és varázstárgyai nélkül, fegyvertelenül kellett szembenéznie a mocsár láthatatlan süppedékeivel, és az egyre nagyobb számban jelen lévő goblinokkal. Ismerte saját szervezetének határait, tudta, két percig talán kibírja levegő nélkül. Kezében egy fehér WC-papírt szorongatva a legteljesebb nyugalomban hagyta magát elsüllyedni. Mire az egyik goblin odaért, hogy leszúrja, már csak egy kilógó kézfej maradt belőle, majd, miután kikerült belőle a fehér zászló, az is eltűnt.

Egyedül Csiribu nem süllyedt el az ingoványban. Már ifjabb korában elsajátította a Természettel való bánás minden csínját-bínját. Az ágak elhajoltak útjából, a gyökerek meglazultak, mikor közeledett, nehogy meg tudjon botolni bennük. A madarak füttyszóval figyelmeztették a veszélyre, ragadozók sem őt, sem társait nem háborgatták. Álmát nem zavarták vonyítások, a szúnyogok nem támadtak rá, a fák árnyékot és kényelmes fekhelyet biztosítotottak.

Csiribu most sem esett kétségbe. Itt, a vadonban – legyen bár mocsár – jól érezte magát, a maga teljességében uralta a helyzetet. Mély lélegzetet vett, majd fura, esetlen kapálózásba kezdett. A goblinok már-már azt hitték, hogy ő is elsüllyed, de tévedtek. Rövid időn belül emelkedni kezdett, majd hirtelen talpra ugrott, s elkiáltotta magát:

– Na, van még valaki, aki megküzdene velem, mihasznák? A puszta tőrömmel hűvösre teszem bármelyikőtöket.

Hevesen az öve felé nyúlt, s előhúzta réztőrét – azaz csak húzta volna. A tőr ugyanis már nem volt nála, valószínűleg a nagy mozgolódásban veszett oda. Fraj nyugalmát igyekezett magára erőltetni, s úgy állt fel, mint ahogy tapasztalt harcművészek szoktak. A goblinok viszont erre is számítottak: egy háló hullott alá a magasból Csiribura. A tőrével ki tudta volna szabadítani magát, de így nem volt sok esélye.

– Gyere, kisanyám!

mondta az egyik goblin, s a vállára vette. Hiába kiáltozott Frajhoz, a Bolygó Kapitányához, a Gyülekezethez és Uyeshibához, szavai süket szemekre és vak fülekre találtak. Keresztülvitték egy erdőn, egy sivatagos területen, egy legelőn, mire este lett. Száját betömték, kezeit gondatlanul, de erősen a háta mögé kötözték. Csak reménykedni tudott, hogy a goblinok nem kezdenek el pimaszkodni és szemérmetlenkedni vele. Kétségek gyötörték, mikor elaludt, s az a virágcsokor sem nyugtatta meg, amit másnap reggel maga mellett talált.

 

19. Gyíkbőr Bácsi

Távozásra biztatod azt, akit akarata ellenére visszatartasz.

–Publilus Syrus

Egy hintóban ébredt. Egyedül volt, csak a szemben lévő székre tett virágcsokor volt a társa. A tavaszi nap fénye nem talált utat a függönyön át. Maga is csodálkozott, amikor kezeit szabadon találta. Rögtön megragadta az alkalmat, kinézett, és elhúzta a függönyt. A nap fehéren tündökölt e tavaszi reggelen, munkára hívva a földműveseket. Amazok egykedvűen nézték, ahogy a kocsi elhalad mellettük. Nem tudták ugyanis, ki ül benne, és milyen bajt hoz a fejükre, ha feltűnően viselkednek.

Legelők, fák és mocsarak suhantak el, erdőszélen vitt az út. Egy domb tűnt fel, melynek tetején Csiribu megpillantotta a várat. A hintó felhajtott a szerpentinen, átment a kapun, majd kinyílott az ajtaja. Egy kesztyűs kéz segítette ki Csiribut a fülkéből. Amint a lány kilépett, meglátta a fekete kesztyű tulajdonosát. Barna szemű, kék hajú (ja, bocs, folyton összekeverem ezeket...), talpig úriember állt előtte:

– Engedd meg, kedves hölgyem, hogy szívélyesen üdvözöljelek szerény hajlékomban. Remélem, jól fogod itt érezni magadat.

Körbemutatott.

– Kastélyom legkitűnőbb szolgáit gyűjtöttem össze a számodra. Ha már így, egyedül, kíséret nélkül jöttél, válaszd ki közülük a kedvedre valót.

Csiribu végignézte a díszes társaságot. Szinte mindegyikükön ezüst pikkelyvért csillant.

– A börtönőröket mintha kifelejtetted volna a kínálatból.

– Nálunk nincs börtön, szép leányzó. Aki rosszul végzi a dolgát, arra hárul a nemes feladat, hogy uzsonnát vigyen a mocsári szörnynek. A főbíró dolga csak annyiból áll, hogy elegendően kevés élelmet pakoltat a kosárba, hogy a szörny biztosan éhes maradjon...

– Azt hiszem, egy ideig nem lesz ételre gondja, bár az utolsó fogás kétségkívül rágósnak bizonyult.

– Igen, ahogy mondod. Hű szolgáim, legyen bár szögletes az arcuk, a szívük nemes, nagy igyekezettel mentettek meg téged a haramiák karmai közül. Úgy hallottam, egy kéjenc utcalány,

Hát igen, nem is olyan ártatatlan szegényke, de azért túzás ezt állítani.

– egy faragatlan hasfelmetsző,

Az igazságot olykor csak testőrök jelenlétében lehet kimondani.

– egy gyenge idegzetű tűzgolyószóró,

Merlin bátyó nagyot fordult a mocsár fenekén.

– egy mihaszna hamiskártyás és egy dezertőr ninja

Újabb és újabb idegszálak pattantak el. Csiribu arcáról kezdett lehervadni az első találkozáskor megszokott illedelmes mosoly.

– fogságában voltál. Remélem, nem bánod, hogy húsuk a süllyesztőpatkány gyomrában végezte, és a szörny csontjaik maradékát fogpiszkálónak használja. Most, hogy végre szabad vagy, mondd, meddig kívánsz nálam maradni?

A fortyogó víz eddig takarékon volt, de ez a kijelentés mindenre feltette a koronát. Csiribu arca kivörösödött, hangszálai megfeszültek, keze az égbe lendült.

/: Eközben a vár egyik falán:

– El nem tudod, képzelni, főnök, mit csinál az a nőszemély az urasággal. Hogyhogy melyik nőszemély?! Hát az, akit tegnap elraboltunk. Szerencse, hogy nem akad éles tárgy a keze ügyében...

– Vigyázz már az ablakból, hadd lássam én is!

– Nem!

– De!

– Nem!

– Én vagyok a főnök, hisz' tegnap kidobtuk kockán. Parancsolom!

– Akkor sem, csaltál a dobásnál: a kockád minden oldalán hatos volt.

– Persze. A nyeréshez ész kell. Menj már odébb, ha mondom! :/

Metsző, élesen dörgő szavak sikítottak a levegőbe. Uyeshiba papnőjén, az élet és nyugalom földi példaképén a robbanó idegesség vett erőt. Tombolt, s mivel nem akadt a keze ügyébe semmi, amit földhöz vághatott volna, toporzékolni kezdett. Szavaitól még percekkel utána is kongottak az ódon kastély folyosói:

– Mit képzelsz, ki vagy te, idegen, hogy ily nagyra tartod magad?! Honnan van képed egy védtelen nőt vérig sérteni, érzéseit sárba tiporni, társait lekaszabolni?! Mire megy ki a játék? Mit akarsz tőlem? Tessék, itt vagyok...

Bátran lépett előre. A fogatban talált virágcsokrot társa fejéhez vágta, majd két karját kinyújtotta, jelezve, hogy nem szándékszik ellenálni, bármi történjék is.

– Tegyél velem, amit akarsz, végezd be, amit elterveztél, nyúzz meg, tölts velem el egy éjszakát, rabolj ki, zsarolj meg, temess el, adj rókahúst vagy tégy bármi egyéb szörnyűséget! De ne hurcolássz ide-oda, ne akard bitorolni az érzelmeimet, ne játssz velem, mint ahogy a macskák az egerekkel szokták. Nem akadályozlak meg, mocskos féreg, felkészültem bármire.

Csiribu tekintete nem veszített elszántságából, de látszott rajta, hogy jót tett neki, hogy kibeszélhette magát. A férfi, aki mindeddig a maga nyugodt, derűs hangjával mindig célhoz ért, most sem tett másképp. Ugyanaz az kifejezés, ugyanaz a mosoly, ugyanaz a hanghordozás folytatódott, mint Csiribu monológja előtt. Így szólt:

– Engedd meg, bájos hölgyem, életem egyetlen szerelme, hogy bemutatkozzam. Hosszú ideje vártam a pillanatot, de sosem mertelek meghívni a kastélyomba, attól félve, hogy tolakodásnak fogod venni. El nem tudod képzelni, hányszor próbáltam papírra vetni, hogy mennyire kívánlak, s hogy képtelen lennék nélküled élni...

– Szavak, üres szavak.

– Nem is tudom, mi történt volna velem, ha most nem jöttél volna el hozzám. Valószínűleg szép lassan elsorvadtam volna, mint őszi falevél az ablakpárkányon, vagy nagypelyhekben hullattam volna a könyveket, mint szódás a lovát. Fő, hogy itt vagy. Jöjj közelebb...

– Tessék, itt vagyok. Térj a lényegre.

– A leveleid alapján mindig is ilyen gyönyörűnek képzeletelek el, Alice.

Csiribunak hirtelen arcára fagyott az elszántság. Folytott, reszkető hangon kérdezte meg:

– Neked semmi se szent? Csak egy emberről tudok, aki így nevez engem.

– Igen, virágszálam, én vagyok az, Alias. A teljes nevem Alias alias Gyíkbőr Bácsi. Remélem, jól fogjuk érezni egymást.

Csiribu ájultan esett össze.

 

20. Választanod kell

Minden pillanatban két út van előttünk; ezek közül ki kell választanunk az egyiket, és nem tudjuk, merre vezet a másik. Lehet, hogy a jobbat választottuk, és lehet, hogy sohasem fogjuk megtudni, melyik a jobb.

–Alexander Fleming

A másnapról csak foszlányok maradtak meg az emlékezetében. Nem volt magánál, amikor déltájban felébredt, ebéd közben a kanál többször is kiesett a kezéből, s amikor együtt sétált Aliassal, minden előzetes jel nélkül összecsuklott. Helyeslően mosolygott, bár Alias szavainak csak egy töredéke jutott el a tudatáig. Sokáig nézett farkasszemet egy kifogott hallal, s nagy zavarában majdnem visszadobta.

Felfedezett egy suttogó hangot magában, s amikor egy kérdést szegeztek neki, meg kellett gondolnia, hogy fennhangon vagy suttogva válaszoljon-e. Testileg jelen volt a kastélyban, a tóparton, a ligetben, a mezőn és a hegyoldalon, együtt töltötte a napot Aliassal, de a kis hang nem hagyta nyugodni, egyre furcsábbakat mondott neki, s így nem jutott el a tudatáig a férfi epekedő igaz szerelme. Az egy ókori színházi darabba is beillő művészien elővezetett, frappáns, őszinte vallomás máskor elszórakoztatta vagy gyönyörködtette volna, ám most teljesen süket volt a külvilágra.

Szép kis délután volt: Egy vak hősszerelmes zengett ódát süket választottjának, és ez egyiküket sem zavarta. Alias végigvezette Csiribut a gazdaságon. Megmutatta neki szorgos favágóit, akik világviszonylatban is rekordsebességgel számolják fel az őserdőt (percenként egy négyzetmétert csupaszítanak le és darabolnak fel).

– Tudod, kedvesem, Bellániába viszik őket. Egy részükből hajót csinálnak, más részükkel pedig az utcákat fűtik a meleg téli napokban. Látod, ezt a homoktengert körölüttünk? A külvilágiak csak Hosszanincs Sivatagnak hívják, pedig semmi különös nincs benne. Két éve még az egészet esőerdő borította, s Elpárolgott Vidéknek nevezték.

– Tavaly tavasszal kezdték erős kezű, kiváló munkásaim vágni a fákat, s amint látod, ma már a látóhatáron túl van az óceán, melynek partján belekezdtünk. Nehéz dolgunk volt, de sikerrel jártunk, ma már képesek vagyunk uralni a természetet. Büszke vagyok a munkásaimra.

A hír tehát igaz volt. A Bolygó Kapitánya tényleg jól becsülte fel a probléma komlyságát. Más jóérzésű, iskolázott környezetvédő már tiltakozó akciók százait kezdte volna bejelenteni és saját maga rohant volna a fák védelmébe. Valószínűleg – mivel a környezetvédelem akkoriban még nem állt helyzete magaslatán – másnap halottan találták volna meg két fejszével a hasában. A seriff nem erőltette volna meg magát:

– Maga kereste a bajt. Szerencséje volt, mert megtalálta.

Ellenben ha egy kalandózócsapat ragadta volna meg a problémát a gyökerénél... Ám erről szó sem lehetett. Egyedül Csiribu maradt meg belőlük, a többiek egy olajtól bűzlő, légmentes mocsár fenekén kutatták a dicső múlt és a kapkodó jövő titkait. A belső hang így szólt (kellően megfontolt halksággal):

– Meg kell ölnöd ezt az embert. Ha nem teszed, pár évtized múlva ő pusztítja el az emberiséget, s mindez majd a te lelkeden szárad.

– Nem!

vágta rá Csiribu.

– De!

– Nem!

– Dehogynem.

Hiába no, kilátástalan dolog a saját lelkiismeretünkkel vitatkozni.

Csiribu kétségei csak fokozódtak. Mikor látta, hogy a fészkükből menekülő madarakat a favágók összefogdossák, helyben megsütik és lefagyasztják, eldöntötte, hogy még aznap elteszi láb alól Aliast. Ám pár perc múlva Alias felajánlotta, hogy a kivágott fából Álomhajót építtet neki, olyat és annyit, amennyit akar, sőt, a frissen lopott gőzgépet is beleszerelteti. Ekkor Csiribu mégis a kényelmes, gondtalan élet mellett döntött.

Magukat a kaszálásban halálra gyötrő parasztokat látott.

– Megölöm!

Mennyei ízű kalácsot majszolt.

– Vele maradok.

A teheneket addig verték, amíg ki nem adták a napi 25 liter ultrapasztőrözött, kettő egész nyolc tized százalékos zsírtartalmú tejet.

– Ráuszítom a marháit!

Kétszer kért a tejszínhabos süteményből.

– Na jó, tovább élhet.

Este, mikor a háztűznéző túra véget ért, Alias mélyen, érzékien megcsókolta. Maga is meglepődött, hogy hagyta magát. Nem emlékezett rá, miképpen jutottak ilyen intim kapcsolatba, s nem volt ereje ellenállni. Csak annyira futotta, hogy pár perc múlva kibontakozzon az ölelésből és – kis segítséggel – felrohanjon a szobájába.

Odabent aranysárga, megnyugtatóan ropogó tűz és forró vízzel teli dézsa várta. A zörgő falevelek Sirop, a messzi látóhatár a fogadós, a lobogó tűz Merlin emlékét idézték. Semmi nem volt, ami Frajra emlékeztesse, de Csiribu már megbékélt a gondolattal, hogy sohasem fogja látni, akit igazán szeret, s még csak el sem mondta neki igazán.

– Látod, kislány, megfordult a kocka. Én hallottam, amint a tenger fenekén hozzád, feléd fohászkodik, s Te még csak semmire vetted. Ha nem lenne önbecsülésem, azt mondanám, hogy szép kis lelkiismerete van ennek a fruskának.

– Hagyj békén, teljesen összezavarsz.

– Ha nem tudnád, éppen azért vagyok itt, hogy összezavarjalak. Nélkülem teljesen gondtalan, boldog életed lenne. Pár éven belül tutira beleunnál és ezzel rontanál az emberek életkor-statisztikáján, s az én órabérem ezálatal csökkenne.

Csiribu közelgő neszezést hallott lentről, mire idegesen bontotta a 06-80 vonalat. Az ajtó felé nézett, de hosszú ideig a cuppogáson kívül semmi sem történt, majd az is abbamaradt. Ekkor megnyugodott, hogy végre kitisztult a feje. A másik oldalára fordult a jó meleg fürdővízben.

– Szervusz.

Egy csizmát látott a kádja mellett. Felnézett. Egy lucskos, koszos alak állt vele szemben. Nyomai kirajzolódtak a padlón, s az ablak felé vezettek vissza. Amint letörölte arcáról a sarat, Fraj megnyugtató, kedélyes vonásai rajzolódtak ki.

– Üdv.

monta Csiribu, és ezen a héten már nem először, elájult.

Hamarosan azonban ismét kinyitotta a szemét, Fraj szemébe nézett, és határozottan így szólt:

– Inkább élvezem egy kisértet társaságát, mint hogy a lelkiismeretem szentbeszédét hallgassam.

Felült, majd mosolyogva így folytatta:

– Tudom, nem cél nélkül jöttél, s nem is vaktában. Gyötörj, mondd el, hogy mit akarsz. Ha eddig túléltem idegösszeroppanás nélkül, ebbe se fogok belerokkanni.

Fraj odament az ablakhoz, becsukta, majd rakott a tűzre, és helyet foglalt a tűzhely mellett. Mindezt azzal a természetességgel tette, mintha még mindig az élők sorában volna, s nem csak Csiribu lázálmainak főhőse lenne. Ezt mondta:

– Amióta a hajót elhagytuk, egyre furcsább dolgok történtek velünk: csodálatos megmenekülés, majd csodálatos pusztulás. Elég régóta ismerem én a KM-et ahhoz, hogy biztos lehessek benne: elhagyott minket, s most valaki más egyengeti a sorsunkat. A csodák, s hogy nem osztogat Tp-t. no meg a legyőzhetetlen ellenfelek hiánya vezetett rá erre az elképzelésre.

Hát igen, Fraj végre rájött, hogy a KM végérvényesen egy őrült gondjaira bízta őket. Egy őrültére, akivel még a legnagyobb protekcióval rendelkező kalandozó (Fraj ezek hallatán kihúzta magát) sem veheti fel a harcot, s korlátlan hatalma van a Világ felett. Akkor még nem tudta, hogy ezt a valakit úgy hívták, hogy a Regényíró, de barátai csak Szerzőnek szólították.

– Ez még mindig nem magyarázza meg, hogy most itt vagy.

– Várd ki a végét.

Csiribu sóhajtott, hogy mást úgy se tehet, mire Fraj folytatta:

– Mikor süllyedni kezdtem, s láttam, hogy nincs remény, még egy utolsó próbálkozással megpróbáltam felvenni a kapcsolatot a 06-30 (fénysebességű) vészvonalon a Kalandmester lelkiismeretével, de az asztrofon végig süket maradt. Arra gondoltam, hogy a KM eltűnésével a minket korlátozó bivalyerős varázslatok is megszüntek, s ha ez igaz, azt csinálok, amit akarok.

Csiribu szeme tágra nyílt.

– Úgy döntöttem, hogy valami egyszerű dologgal kezdtem. Elhatároztam, hogy találni fogok egy aranyhalat a mocsárban. Én lepődtem meg a legjobban, mikor fél perc keresés után akadt egy a kezembe. Elhatároztam, hogy az aranyhal tud beszélni, és hogy teljesíteni akarja három kívánságomat. Mosolyogtam magamban, és Merlin szavait próbáltam felidézni, amint a konstellációk valószínűségéről beszél. Ezegyszer nem volt igaza. Az aranyhal ugyanis így szólt:

– Szia, kedves halász. Örülök, hogy kifogtál. Már évek óta sínylődöm ebben a büdös, olajjal teli mocsárban, alig kapok levegőt. Ha kidobsz a partra, teljesítem három kívánságodat... Köszönöm kedvességed. Mit kívánsz?

– Ekkor már 100%-ra tudtam, hogy a KM-nek örök búcsút mondhatunk. Első kívánságom az volt, hogy találkozhassak veled, legyen alkalmam megvallani, mennyire szeretlek, megkérni a kezedet és Te ezt fogadd el. Megteszed?

– Furcsa leánykérés egy szellemtől, de legyen meg az örömöd, hozzád megyek feleségül.

– És Aliassal mi lesz?

Csiribu sóhajtott egyet. Azt hitte, hogy az idő majd mindent megold, de most rájött, hogy neki kell kezébe venni a dolgokat, mert az idő nem ér rá.

– Azt hiszem, nem hagyom abba a vele való levelezést, de nem óhajtok vele találkozni az elkövetkezendő száz évben. Ja, és van egy feltételem a házassághoz: még ma vigyel el erről az átkozott helyről.

– Előbb, drágám, be kell fejeznünk, amit elkeztünk. A második kívánság az volt, hogy a csapat hiánytalanul, a Bolygó Kapitánya parancsnoksága alatt még ma éjszaka rohanja le ezt a várat.

Kotorászott a zsebeiben, és egy kis dobozkát húzott elő.

– Tessék, elhoztam a gyűrűdet, a ,,víííz'' feliratút. Engedd meg, hogy eljegyzésünk emlékéül felhúzzam az ujjadra, és hogy a Gyülekezet nevében felkérjelek rá, hogy Te vezesd a támadást.

– Nem kockázatos csak így hirtelenjében rajtaütni?

– Egyáltalán nem. A harmadik kívánságom az volt, hogy mind a leánykérés, mind az akció tutibiztosan sikerüljön.

 

21. Láss, ne csak nézz

Az alkalmatlankodás az ostoba szerepe: az okos ember megérzi, vajon szívesen látják-e, vagy unják; távozni tud a kellő pillanatban: abban, amely megelőzi azt, amikor feleslegessé válna.

–La Bruyere

A kandalló meleg tüzéből egy baljóslóan fénylő alak ugrott elő. Lassan kimászott az egő farönkök által kikövezett helyzetből, s a szokásos mindent tudó mosollyal így szólt:

– Ne haragudjon, hölgyem, hogy ilyen késői órában zavarom. Egy kétes kinézetű emberekből és egyéb őrültekből álló csoport várja a hallban.

Fraj kézen fogta Csiribut, és a tűzalakra ügyet sem vetve megindult a lépcső felé:

– Azt hiszem, kedvesem, téged keresnek. Ne várassuk meg a barátainkat.

Odalennt hárman várták. Sirop és a lány alig tudtak kibontakozni egymás öleléséből, amikor Csiribut meglátták. Nicsupra maradt az üdvözlő beszéd elmondásának feladata. Kellemes magabiztosság volt kiérezhető a hangjából, egyáltalán nem látszott rajta, hogy nemrég a föld mélyén vett iszapfürdőt:

– Örülünk, hogy újra itt vagy, Csiribu. A tomboló ünnepség, ami itt készül, nélküled fakó lett volna. A Bolygó Kapitánya sajnos nem tudta elfogadni a szívélyes meghívást, amit Fraj barátunk intézett hozzá a minap, fontos államügyekre hivatkozva. Azt mondta, hogy rá vár a feladat, hogy megmentse Bellániát a Rend által rázúdított káosztól, s ez minden erőforrását lefoglalja. Hát ilyet... No, mindegy.

Csiribu, kezén a gyűrűvel, nyakában a szent szimbólumával könnyen visszanyerte egykori határozottságát.

– Merlin még mindig tüzijátékot játszik, vagy hajlandó végre lejönni és megpaskolni a jónépet?

– Azt hiszem, most már sikerült kimásznia a kandallóból, de a közelharcban nem számíthatunk rá. Neki az a dolga, hogy semlegesítse a kastély mágikus védművét, és neki kell megölnie a Hely Szellemét, s Mertut, az ellenséges fővarázslót. Ha nem siet, Csiribu, végignézheted, ahogy mindannyian szilánkokra robbanunk. A minket védő ideiglenes erőtér ugyanis csak tíz percig tart ki. Akkor, rendelkezz velünk.

– Becslésem szerint úgy száznegyvenhét katona van a várban. Ez azt jelenti, hogy mindenkinek 29.4 főt kell megölnie. Fogadós uram, és Fraj, ha nem haragszotok, ti vagytok az idősebbek, nektek 30-30 fő jut. A maradéknak pedig 29-29. Addig senkit meg ne lássak, amíg nem teljesíti a kvótáját! És most oszolj!

A haditerv tökéletes volt a maga egyszerűségében. Mindenki azt csinálta, amihez értett. Sirop lassan goblinná változott, és a vár körüli mezőkre ment hadakozni. Az illúziómágiát az idők során olyan tökélyre vitte, hogy nem tűnt fel senkinek. Sorra járta a táborokat. Beszédbe elegyedett az orkokkal és a goblinokkal, dalolt nekik, majd egy óvatlan pillanatban lángba borította őket. Ebben nem volt semmi ördöngősség. Nem Merlin kifonomult tűzgolyóit használta. Egyszerűen a pálinkásüveg tartalmát locsolta szét.

Merlin feje fölött is összecsaptak a lángok, de nem volt ideje törődni velük. Mertu, az ellenséges varázsló kemény diónak bizonyult. Hasztalan kutatta végig a várat, hasztalan nyitotta-csukta a harmadik szemét, nem találta meg. Csak a nyomában csapódó undorító rózsaszín tűzgolyók fellobbanása jelezte az ellenséges hatalom jelenlétét.

Fraj és Nicsup vállvetve kaszabolták le az őrőket a főtéren és a bástyák fokain. Gömbvillám sebességével száguldottak végig a váron. A fogadós előhúzta erőtől duzzadó, kemény egyeneskardját, Frajnak a megszokott módon jobbhíján a kezével kellett beérnie. Pajzsot egyikük sem használt: a fogadós azért, mert neki csak két keze volt, Fraj ezzel szemben pedig ugyanebből az okból.

Halk sziszegés, kard fénye csillant, s szikrákat szórt a sötét éjszakában, mikor a fogadós egyeneskardjával megütközött. Egy lépés hátra, kettő előre, bal kézzel hárítva az ütéseket. Nicsup nem sietett, komótosan harcolt. Ő nem hagyott rést a védelmén, és volt türelme kivárni, amíg az ellenfél hibázik. Ekkor szúrásra emelte jobb kezét, s egy újabb pikkelyes katona esett össze.

Merlin teste most abban az ágyban nyugodott, melyben nemrég Csiribu feküdt. Szeme csukva volt, izmai elernyedtek. Lassan lélegzett, mint akinek nem sietős a dolga, bárki sürgesse is. És ez a bárki maga a Halál volt. A hajótörést ő is túlélte, s most új ura, Gyíkbőr Bácsi udvari varázslójának parancsára próbálta kioltani Merlin életét. Nem volt könnyű dolga, mert hősünk a harmadik szemén is érzékélesítő UV-szűrős napszemüveget viselt, amely előtt semmilyen csel nem maradhatott rejtve. Habár teste pihent, ő maga nem élvezhette a szundítás örömeit, lelke az asztrálsíkon haladt Mertu felé, s nem tudta, meddig tudja még kivédeni a partizánharcot vívó Halál csapásait.

Csiribu, amint kiosztotta a parancsokat, egyedül maradt a hallban. A konyhába sietett, ahonnan egy kést vitt magával. Letérdelt, s az ősi hagyomány szerint kelet felé fordult, fejét lehajtotva imádkozni kezdett istenéhez. Felavatta a frissen szerzett Szent Halálrúnás Bőrvágó Áldozótőrét, majd sötét árny módjára elindult. Áldozatbemutató körútját a házigazda hálószobájában kezdte...

Merlin belső órája lassan, de biztos irányban ketyegett. Hosszasan csűrte-csavarta a téridő szövedékét, hogy időt nyerjen, de vészesen apadt a mana-tartaléka. Az asztrálsík itteni részét egy ragacsos, áthatolhatatlan pókháló borította, s furcsa módon mindig akadt a közelben egy nyolclábú lény, aki a ragacstól szabadulni próbáló lelket ellentétes érzelmekkel bombázta, és ezzel az őrületbe kergette, hogy örök életében a hálóban vendégeskedjék. Merlin azt hitte, hogy talált egy gyenge pontot a hálón, és át próbált vágni. Csak későn jött rá, hogy tévedett: a fonalak sűrűsödése ugyanis az ő mozgását követte. Öt másodperce volt az ideiglenes erőtér összeomlása előtt. A zsebébe nyúlt, s most az egyszer WC-papír helyett az életbiztosítási kötvényét vette elő. Megbizonyosodott róla, hogy még érvényes, majd áldozatává lett a közelgő póknak.

Ekkor elszabadult a pokol. Az eddig oly csendben tevékenykedő társaság a mágikus reflektorok középpontjába került. A szirénák felvonyítottak, a gyertyák (,,Shirak'') a vár teljes területén kigyúltak, s Gyíkbőr Bácsi elit hadserege masírozott elő a barakkból. Az energia-varázságyúk fókuszba álltak, s a behatolók teste lüktetni kezdett, mintha belülről akarna szétrobbanni.

Frajnak bordái törtek, Sirop arcán mély ráncok jelentek meg, Csiribu maga felé fordította az áldozókést, Nicsup kardnyelő mestert alakított, a lány pedig óriási méretű léggyé változott, s rázkódni kezdett a levegőben felhalmozódott toxikus anyagoktól. Egy pillanatra megdermedt az idő. Az ellenséges haderő biztonságos távolságba helyezkedett, onnan várta a robbanást.

Ebben a pillanatban szárnyak csapkodásának zaja rengette meg az asztrálsíkot. A sűrű, feszült légkörben nehezére esett a repülés, de kiegyensúlyozottan vette az akadályokat. Nem sietett, nehogy felhívja magára a figyelmet. A légy szépen lassan odaszállt Merlin mellé, kiszabadította őt a Hálózat csapdájából, s maga állt be a helyére:

– Siess, a társaid már várnak rád. Velem ne törődj. Ebben a pillanatban minden támadó varázslat rám összpontosul. Ha szerencsénk van, akkorát fogok robbani, hogy a pókot is magammal viszem a túlvilágra. Hidd el, nem rossz hely, csak az a baj vele, hogy másodjára már nem engedik ki onnan az embert...

Egy villanás, egy sziszegés, majd egy erőteljes lökés a hátsó fertáj irányából. Ezt érezték a Gyülekezet tagjai, majd mindannyian erejük teljében folytatták tovább a harcot. Kivéve a lányt, aki a sziszegés pillanatában ájultan esett össze.

 

22. Víziók

A cél, megszünte a dicső csatának,
A cél halál, az élet küzdelem,
S az ember célja a küzdés maga.

–Madách Imre

Az ütközet az egész éjjelen át tartott. Merlin átállított egy csapat trollt a jó ügy szolgálatába, ezzel az ellenség számbeli fölénye ezerszeresről 250-szeresre csökkent. Fraj elismerően tapsolt, és a rettenthetetlen reguláris hadsereg (azaz a trollok) élére ált. Illúzióvarázslatai után négyszáz fős, jól fegyvervezett csapat nézett szembe az ellenség büdös orkjaival és goblinjaival.

Az előbb említett teremtmények, e világ jobb sorsra érdemes számkivetettjei, a civilizáció ölni vágyásának ártatlan áldozatai most is hiába loholtak végzetük elől, az utolérte őket, s troll képében kirázta belőlük a lelket. Ők azok, kiknek sosem szerepel a neve a regényekben, gyorsan bomló porhüvelyüknek nem adják meg a végső tisztességet, s méltatlanul halnak mártírhalált, csak azért, hogy a főhősük Tp-t kapjanak. Szomorú sors, kegyetlen világ ez... Ám ez már csak ilyen marad, és kész.

Gyíkbőr Bácsi maradék katonái a dezertálást választották, s a Főváros felé menekültek. De a Halál, aki még mindig a tengerben lakozott, nem kegyelmezett nekik. Csak az elit harcosok maradtak meg, akik Mertu tornyába húzódtak vissza, hogy előkészítsék a legfőbb csapást, ami végleg kisöpri eme senkiházi betolakodókat innét. Ez a helyzet egyébként kapóra jött Mertunak, ugyanis, ha most győz, övé a hatalom az egész birtok fölött. Gyűjtögetni kezdte tehát a felfelé szálló lelkeket, s bontani a falat, hogy gólemeket készíthessen.

Hajnalodott. A Gyülekezet tagjai népszámlálást tartottak a hallban, legalábbis azon a helyen, ahol tegnap még a hall volt. Megállapították, hogy öten nyolc napon belül gyógyuló sebekkel megúszták, csak a lány feküdt még eszméletlenül. Összedobták a tudományukat, hogy életet leheljenek belé (különösen Sirop), sikertelenül. Az egyetlen dolog, amit elértek, hogy átélték a rémálmait:

/: Fraj már különvált a fogadóstól, amikor az őt védő erőtér eltűnt. Az első meglepetés a lakótorony ajtajának betörésekor érte. Más helyen, más időben akár egy vasajtót is képes volt egy ütéssel betörni, de most a tölgyfával is meggyűlt a baja. Törött csontjainak maradványai gumiként csapódtak vissza az ajtóról. Léptek zaja hallatszott a távolból. Az ellenséges katonák lassan körülvették. Nem siettek, mintha megérezték volna, hogy fordulnak az esélyek. Nem ölték meg, először játszottak vele: egyenként szabadították meg az ujjaitól...

Csiribu sima arcán ráncok gyülekeztek. Haja őszen meredt az égbe. Kezei remegtek, csak nehezen tudta Alias testőrébe mélyeszteni az áldozótőrét. Számolta a másodperceket. Ötvenig jutott, s ezalatt ötven évet öregedett, bár egész jól viselte, ahhoz képest, hogy már majdnem egy perce meg kellett volna halnia. Egy lépést tett, majd nagy nehezen még egyet. Be akart menni az ajtón, de tudta, hogy nincs ereje kinyitni, ezért bekopogott. Csoszogó hangot hallott közeledni. Mire Alias ajtót nyitott, ő már a földön vonaglott kínjában, s nagy erőfeszítésébe került, hogy ne szúrja az áldozótőrt magába.

Nicsup, mintha egy bezárt lélek akarna kitörni a testéből, eszeveszett tombolásba kezdett. Egyeneskardjait kétkezes pallosokra cserélte, és minden szembejövőt, nemre, fajra, korra és foglalkozásra való tekintet nélkül lemészárolt. Eszeveszett haláltáncot járt, kimerítve testének teljes energiáját. Mikor már majdnem összeesett, eget rengető üvöltést hallatott, amelyre még a körülötte fekvő hullák is összerándultak, majd aszalódás közben elenyésztek. Nicsup belőlük fedezte energiaszükségletét.

A lány egyedül maradt épelméjű az ódon kőépületben. Szemével a tornyot kereste, érezte, hogy abból árad a legerősebb mágia, ami furcsa módon rá, éppen őrá nem hatott. Nem lepődött meg ezen, idegen testben töltött hosszú rabszolgaévekkel fizetett e kiváltságért. A felé rohanó katonák egyszerűen nem tudtak három méternél közelebb férkőzni, az erőtereket kikapcsolta a személyes aurája, és a célzott mágikus támadások leperegtek róla. Teljesen tisztában volt a mágia természetével, annak ellenére, hogy eddig szinte sohasem használta.

Elindult tehát, hogy felvegye a harcot a védelmet irányító titokzatos erővel, átverekete magát a pókhálón, bement, egyenesen a góc közepébe, ám ott, belül félelmetes feketemágus helyett csak egy nagyméretű, sima tükröt talált. Megpróbálta dezintegrálni, de varázslatai a parafizika törvényei szerint sorra visszapattantak, és őt súlytották.

Cselhez folyamadott tehát: Egy jól irányzott csapással kettétörte a tükröt, s beállt a két rész közé. Jól megnézte magát, mind elölről, mind hátulról, megfésülködött, és igazított a sminkjén. Még egyszer a tükörbe nézett, ahol végtelen sokszor látta önmagát. Ez a tény elégedettséggel töltötte el. Ekkor egy hirtelen mozdulattal, ahogy a karatésok szokták, elektromos kisülést lövellt ki, majd gyorsan kiugrott a két tükör közül, így a kisülés örökre bennt rekedt a tükrök csapdájában. :/

Ujjongott, mert sikerült megtalálni az ellenséges mágia gyenge pontját. Amíg a tükrök lekötötték egymás erőforrásait, már nem jutott energia a háló és a pók fenntartására, így ő is visszakerülhetett a való életbe. Átlépett az asztrálsíkot és a valóságot elválasztó csapóajtón, és Sirop mesterséges lélegeztetésébe csöppent bele. Egy ideig még tettette az eszméletlenséget, majd megkönyörült szegényen, és visszacsókolta.

Fraj lement borért a pincébe. Csiribu imát mormolt az ártatlanul elhunytak lelki üdvéért, a többiek is néma fejhajtással tisztelegtek a holtak szelleme előtt. Ezután figyelmüket a toronyra összpontosították, ahol Mertu bástyázta el magát. Magas, bejárat nélküli, kőből készült torony volt mind bal, mind jobb szemmel nézve. Ha az ember a harmadik szemével pillantott rá, a szó szoros értelmében nem látott semmit. Nem ürességet látott, hanem egyszerűen semmi sem volt a torony helyén: ha a való életben két ember az építmény egy-egy átellenes pontjára állt, az asztrálsíkon úgy látszott, mintha egymás mellett lennének.

Ilyen feltételek mellett lehetetlen volt mágikusan behatolni, hiszen az egyébként egyenesen futó mana-sugarak meggörbültek a torony közelében, és egyszerűen megkerülték. Mindenki ingatta a fejét, Merlin még sóhajtozott is. Ő volt az egyedüli, aki ismerte a magyarázatot, és tisztában volt a betörés kudarcra ítéltségével. Ismerte ő is a varázslatot, tudott ő is gerjeszteni ilyen erőteret, de azt is tudta, hogy megszüntetni csak belülről lehet. Tehát a bejutáshoz előbb valakinek feltétlenül be kell jutnia.

Mertu tehát biztonságban érezhette magát mindaddig, amíg a varázslat tart, azaz – Merlin számítása szerint – kb 3692.86541 évig. Ők viszont védtelenek voltak, mellesleg szorította őket az idő. A lány is csak hümmögött, és arra hívta fel a figyelmet, hogy Fraj sokáig késlekedik a borral, s ha nem néznek utána, lehet, hogy megissza az egészet.

Nemsokára dübörgés hallatszott a lépcső felől, majd élőholtak kezdtek el özönleni a pincéből. Fraj puszta kézzel loccsantotta szét az agyukat (csak úgy folyt a finom velő), de a vízszintesen rá nehezedő súllyal nem bírt, egyre kijjebb szorult a pincéből. Csiribu rövidesen egy hívást kapott Uyeshibától, hogy ne imádkozzék tovább, mert az igében nevezett lelkek sohasem szállottak még az égi paradicsom felé. A kép kitisztult tehát: Mertu a halottak lelkeiből formált tonnaszámra kísérteteket, s most jól szórakozik a környék pusztulásán. Ezek a mihasznák percek alatt birtokba veszik a területet egész a tengerig, mindenkiből kiszipolyozva a lelkét, hogy erősítsék magukat.

A Gyülekezet tagjainak egymás felé villant a szeme, majd mindannyian – utolsó fohász gyanánt – az ég felé mutattak.

Merlin a ,,tüüüz''-et szította.
Csiribu elkányálta, hogy: ,,víííz''.
Sirop hangja elveszett az általa keltett ,,szééél''-ben.
Fraj a magába vetett hitét emelte ki: ,,szííív''.
A fogadós pedig így szólt: ,,föööld''.

Ujjuk nyomán fénycsóva suhant az égbe, ahol fémesen csillogó, majd szürke köpenyben pompázó alak jelent meg:

– Egyesített hatalmatokból én vagyok a Bolygó Kapitánya.

– Éljen a Kapitány!

– Sajnálom, hogy nem tudtam előbb jönni, de odahaza elmérgesedtek a kedélyek, és a háború megállításának feladata is rám szakadt. Látom, ti is jó munkát végeztetek. Már csak Mertu és hitvány szolgái maradtak. Gyertek, végezzünk velük együtt. Ha sietünk, holnap estére az utolsót is leszedhetjük.

 

23. Ki korán kel, felveri a többieket

A halál nemcsak az élet vége, hanem az élet orvossága is. Sehol sem lehet oly jól kinyújtózni, mint egy koporsóban.


–Tillier

A keserves, ám dicsőséges harc után hőseink a hall jéghideg kőpadlóján édes álomba szenderültek. Különösen jól esett a pihenés, hiszen a vihar utáni tábor óta egyikük sem aludt: a Küldetés gyors sikere mindennél fontosabb volt a számukra, annak ellenére, hogy ezt rendkívüli ügyességgel titkolták. A mai napon azonban kalandjuk véget ért, így megkezdték a jól megérdemelt, fizetett szabadságukat. Azért feküldtek épp a kőpadlón, mert a többi fekvőalkalmatosságot és bútorokat a mágikus és egyéb csatározások hordozható építőelemekre (szilánkokra) bontották.

Az álmuk hosszú és édes volt. Nem kísértették őket a gonosz szellemek, még Csiribu lelkiismerete is meghúzta magát. Jó előre összefogdosták a kakasokat, hogy kukorékolásukkal ne zavarják meg a vár új gazdáinak álmát, mégsem tudtak reggel nyolc óránál tovább aludni: egy sikoltásba átforduló kiáltás verte ki őket a meleg, puha ágyból.

Eleinte nem tudták, hogy mi változott meg, minden olyan megszokottnak tűnt. Hosszú ideig kellett edzeni a memória idegpályáit, mire felismerték, hogy a lány és Nicsup hiányzik közülük. Csiribu, Merlin és Fraj csak legyintettek a dologra, ők már megszokták lazább társaik titokzatos eltűnését, majd újboli visszatérését egy meglepetésszerű, ámbár nagyon hatásos időpontban. Voltak olyan kalandozók is, akik sportot csináltak ebből, szinte versenyeztek, hogy ki tud hamarabb észrevétlenül eltűnni a többiek közül, majd pár nap vagy pár év múlva, az alkalmas időpontban megjelenni. Ezt még Sirop is tudomásul vette, aki ezzel egy jó szeretőt időlegesen elveszített.

Már-már újra lekuporodtak a vackukba, és eresztették le a szempilláikat, amikor a sikoltás még egyszer hallatszott, ezúttal egy mélyebb hangú, diadalmas üvöltéssel összekötve. Erre a társaság tüntetően a hasáról a hátára fordult. Öt perces csend következett, majd közeledő, dübörgő léptek zaja tartotta ébren a karaktereket. Mit volt mit tenni: ismét felálltak, előhúzták fegyvereiket, és körbevették a bejárati ajtót.

Kívülről kopogás hallatszott, de nem válaszoltak: Hadd higgye csak az ellenség, hogy még meglepheti őket. Ezután valaki babrálni kezdett a zárral, de az – hála Csiribu hajtűjének és Sirop tehetségének – tegnap óta nem működött. A túloldalon bejutni próbáló valaki valószínűéeg megelégedhetett a szöszmötöléssel, mert berúgta a vaspántokkal megerősített, kemény tölgyfaajtót.

Fraj felvette a halálcsapás-pózt, Merlin a tekercsei között matatott, Sirop felajzotta számszeríját, Csiribu pedig áldást és védő aurát varázsolt barátaira. Feszülten várták, hogy valaki végre belépjen.

A fogadós, vállán a lánnyal, átküzdötte magát az ajtó maradványain, s a rá bámuló, zavart tömegre ügyet sem vetve elvitte a holttestet a legközelebbi ládához, és durva mozdulattal rádobta. Az előbb említett tömeg közül hárman nagyot sóhajtottak, elrakták fegyvereiket, és a fejleményeket várva közelebb sétáltak Nicsuphoz. Egyedül Sirop fújtatott magában, s közben magában számolta, hogy hányféleképpen tehetné el láb alól szerelme gyilkosát. Éhes, bosszúálló farkas módjára közelítette meg áldozatát.

Előre ugrott, már nyúlt, hogy üsssön, szúrjon, zúzzon, de csak a levegőt találta el. A fogadós termetéhez képest friss, szinte ugrándozó mozdulatokkal tért ki csapása elől. Mielőtt azonban felismerthette volna, hogy támadása nem járt sikerrel, egy nehéz vasdarab ütődött a tarkójának, és elsötétült előtte a világ. Hosszú ideig ezek után csak látomásai voltak, a hajón a lánnyal együtt töltött percek emléke kísértette. A többiek napokon keresztül nem is próbálták visszaadni az öntudatát, úgy gondolták, könnyebb lesz neki így.

Miután a harc szelleme végleg eloszlott, a többiek kérdő pillantásaival kísérve Nicsup így szólalt meg:

– Most miért néztek így rám? Ő érdemel itt figyelmet, ő árult el titeket. Én csak megállítottam, mert szökni próbált.

Csiribu a maga kedves, ám felelősségteljes hangján ezt kérdezte:

– És ezért ölted meg?... Talán elfelejtetted, hogy megmentette az életünket a vihar után?! A szabad költözés jogával talán tartozunk neki...

A fogadós méltóságteljesen bólintott.

– Nem is azért mentem utána, mert el akart hagyni bennünket, hanem amiatt, hogy ezt

Egy alig másfélarasznyi méretű, fekete borítójó könyvet húzott elő a zsebéből.

– is magával akarta vinni.

Nicsup ártatlan, mindent értő tekintettel körbeadta a könyvet, és várta a hatást, ami ezúttal nem maradt el. Fraj és Csiribu csodálkoztak, megnézték közelebbról, távolabbról, a fény felé tartva, majd sötétben, infralátással, ultralátással, majd egyhangúan így szóltak:

– Ez lehetetetlen. Ilyen könyv ebben az univerzumban nem létezik.

Magukban viszont tele voltak kételyekkel, ám nem tudták feldolgozi azt a gondolatot, hogy netán mégis igaz lehet. Merlin először csak kuncogott, majd a hasát fogta a nevetéstől, majd – két röhögőgörcs között – csak találomra elsütött egy analizáló varázslatot. Nem sikerült. Elsötött még egyet, utána megint, majd újra. A sorozatos kudarcok hatására arcára fagyott a mosoly. Ekkor már Siropot kivéve mindannyian Nicsup köré sereglettek. Merlin beszámlója vészjóslatúan kongott a teremben:

– Semmi kétség, a könyv valóban eredeti.

Lélegzetvételnyi hatásszünetet tartott, hogy immár mindenki, beleértve a Tisztelt Olvasót is, megérezze a felfedezés jelentőségét, és észrevegye, hogy ez az a pont, amikor gyökeresen megváltozik hőseink sorsa. Behúzott nyakkal körbenézett kémszemek után kutatva, majd így folytatta:

– Sőt, nem csak arról van szó, hogy nem hamisítvány és nem silány másolat. Az igazság az, hogy ez az igazi, eredeti, ezeréves kézirat, amit annak idején a Matematikus

Síri csend és tiszteletteljes álmélkodás zaja hallatszott.

– vetett papírra, s amit csak a legendákból imerünk.

A fogadós vette át a szót a lányra mutatva.

– Gondolom most már megértitek, amit tettem. Láthatjátok, ez a szuka ettől a kincstől akart minket megfosztani, amikor az éj leple alatt ki akart lopózni a kastélyból. Önmagának akarta megtartani az Idő és Tér Alapvető Törvényei első, valódi és talán legigazabb kiadását.

 

24. A Nagy Rejtély

Halandó életnek
Elkezdvén ösvényét
Tudom különbségét
Az elmúlt időnek
De a jövendőről
Bizonyosat nem tudni....

–Anakreon

Nem volt szükség további hangsúlyozásra, a szavai magukért beszéltek. Rövid időre csend telepededett a hallgatóságra, amíg mindenki feldolgozta az élményt. Senki sem figyelt fel (ajtó hiányában a falakon eszközölt) kopogásra, majd a belépő kövér, fehér sapkás, piros ruhás férfira. Az elterjedt népszokással ellentétben ő nem a Mikulás volt, mivel így mutatkozott be:

– A vár életben maradt személyzete névében jöttem jó reggelt kívánni új urainknak,

Lopva Csiribura és a lányra emelte tekintetét, de mivel egyik sem nézett vissza szúrósan, pontosítás nélkül folytatta.

– és felszolgálni a reggelit. Van valami egyéb kívánságuk is?

Nem lepődött meg, hogy hosszú percek farkasszem-nézései után sem kapott választ. Szolgált már ő különcebb urakat is. Csendes méltósággal vonult el, arcizma se rándult. Pár óra múlva ugyanezzel a szöveggel hozta fel az ebédet, majd estefelé a vacsorát. Egyszer sem kapott a mindenen átlátó tekinteteknél több választ. Aznap akkor jött be utoljára, amikor a négy ágyat és a két koporsót felhozta. Rettentően zavarba jött, amikor Siropot hirtelen nagyot sóhajtott kómájában. Erre levitte a kopottabbik koporsót, és újabb ágyat hozott le helyette. Így búcsúzott:

– Alázatosan esedezem kegyelmükért, de nem tudtunk ennyi idő alatt kényelmesebb fekvőalkalmatosságot összeállítani. Remélem, nem neheztelnek ránk emiatt. Jó éjszakát.

Nem lepte meg, hogy szavait szúrós szemű csend fogadta.

Ám ne szaladjunk így előre a történetben. Ott tartottunk, hogy mindenki kicsodálkozta magát, és megbírkózott azzal a tudattal, hogy az ő birtokukban van a Idő és Tér Alapvető Törvényei, a világ eredetét, állapotát és okát leíró, megmagyarázó és uralására megtanító könyv, az emberi kultúra rég elfeledett alapműve, melynek csak három másolata létezik az egész világon, a három nagy varázslótoronyban, ahonnan élő ember még nem tette ki a lábát.

/: Amikor az istenek összeültek, hogy megteremtsék ezt a világot, a mennybéli hosszú Tanácskozás befejeztével egy kőlapra véstek fel mindent, amit e helyről tudni érdemes. Abban a pár sorban, amit a legtitkosabb, legtömörebb és legpontosabb nyelven, a Matematika nyelvén jegyeztek le, egyszerre benne volt az eredet, a múlt, a jelen és a vég.

(Meg kell jegyezni, hogy az itt említett istenek nem azonosak a náluknál sokkal gyengébb, csupán bolygónyi befolyással rendelkező, ma tisztelt istenekkel. Ők is eme hatalmas istenek teremtményei.)

Miután ezzel megvoltak, már nem sok dolguk akadt: Hagyták, hogy a Világ úgy haladjon előre, ahogy a Törvények diktálják. Hat napon keresztül pihentek, nézték és látták, hogy ez jó. Majd nagy unalmukban összeültek, s versenyt hirdettek maguk között, hogy ki tud életképesebb lényeket teremteni, akik legyőzik a másik három isten teremtményeit, s uralmuk alá hajtják az egész univerzumot. Több játékszabályban egyeztek meg:

1. axióma: Csak olyan lények jöhetnek számításba, akik betartják a Tér és Idő Törvényeit. Egyébként pedig minden új lénynek a nulláról kell indulnia, a törvények betartása még nem egyenlő az ismeretükkel.

2. axióma: Az istenek csak négyen, közös elhatározással szólhatnak bele közvetlenül a Világ sorsába, egyénileg csak a teremtményeiken keresztül.

3. axióma: Az istenek a maguk teljes valójában nem léphetnek be a Világ területére, s nem vihetnek el onnan semmit a lényeik lelkén kívül.

4. axióma: Aki csalni merészel, fejvesztés terhe mellett ki van zárva a játékból.

A játék elindult, s mi még mindig ebben a világban élünk. Nem tudjuk meddig fog tartani, a 2. axióma közös elhatározása mikor vet véget az életünknek. Testvérek vagyunk aquirok, elfek, orkok, törpék, emberek és egyéb szörnyetegek egyaránt. Egymás ellen vagyunk, de eredetünk, sorsunk és célunk ugyanaz: puszta játékszerekből önálló, saját életüket irányító lényekké válni. Az istenekkel vagy nélkülük.

Azt hiszem, nekem sikerült egy biztonsági hibát kijátszanom a Világ védelmi rendszerén, onnan ismerem a fentieket. Sikerült egy rövid időre ebbe az univerzumba hoznom a kőtáblát, amiről írtam. Lemásoltam, értelmeztem a rajta látható szöveget, s mivel az én koromban az emberiség nem áll azon a szinten, hogy megnyerje a maga függetlenségi háborúját, úgy döntöttem, leírom mindazt, amit megtudtam, azaz, amit Világról tudni érdemes.

Olvasd felelősséggel ezeket a szavakat. Nem tudom, meddig leszek képes magamat és művemet megvédni az istenek haragja elől. Jegyezz meg talán mindent, amit írtam, s használd fel képességeid és érdemed szerint. Tedd ezt, s ha módodban áll, cselekedj! Bizonyítsd be, hogy mi, emberek s testvéreink, nem éltünk hiába! :/

Merlin becsukta a könyvet, majd felnézett. Tudta, hogy fontos szavakat olvas fel, s egyedieket, az összes többinél fontosabbakat talán. Ezt valahogy a többiek is megérezhették, mert – idén először – gondolkodóba estek. Annyira megpróbáltak gondolkozni, hogy majdnem sikerült kisütni, hogy mit tegyenek. Végül is a rossz klímára hivatkozva elhalasztották döntést, s a beszélgetés a könyv megszerzésére terelődött.

Nicsup bátran folytatta:

– A lányra már akkor gyanakodtam, amikor ,,rejtélyes'' körülmények között a hajónkra érkezett. Akkor még nem tudtam, hogy valójában ki ő, és nem láttam annak veszélyét sem, hogy behálózza és tönkreteszi szegény Siropot, aki még most is szenved miatta.

Az igazak kómáját alvó bárdra néztek, és hálát adtak a sorsnak, hogy ezt a szerepet nem nekik osztották ki.

– Gyanúm akkor emelkedett a még elfogadható határ fölé, amikor a tengerparton sütkérezve azon kezdtem gondolkodni, hogy miképp úszhattuk meg a vihart. Azóta többször elképzeltem túlélésünk történetét, de nem találtam elfogadható magyarázatot. Egyszerűen nem tudtam rájönni, hogy egy ilyen vézna, törékeny testű egyén mi módon hozhatott fel minket szinte egy pillanat alatt a tenger fenekéről.

– Aztán itt volt Merlin megmentésének és a mágikus védelem kijátszásának esete. Sok helyen jártam már, sok pletykát hallottam, de ekkora magabiztosságot és pontosságot még soha nem láttam. Mindig a megfelelő pillanatban lépett színre, és helyes döntést hozott. Ilyesmire átlagos lény, legyen bár kalandozó, nem képes. Azt hiszem, nem osztotta meg a titkát közülünk senkivel.

A többiek bólintottak.

– Miközben ti aludtatok, én kifigyeltem, hogy mivel tölti az idejét. Felment Mertu tornyába, s akkora hévvel keresett valamit, hogy majdnem felborította az egész könyvespolcot. Vegül sikerrel járt, épp tegnap este találta meg a Törvénykönyvet. Szerencsére nem sikerült vele meglépnie. Csak, miután legyőztem, jöttem rá, hogy valójában kivel is állunk szemben, és sikerült a viselkedésére magyarázatot is találnom.

– Kapaszkodjatok meg. A lány, akit itt láttok, teljesen más, mint akinek mutatja magát. Nem egyszerűen álruha vagy illúzióvarázslat van rajta, a másság a velejéből fakad. Ez a lány, bármily ügyesen tetteti is, nem ember.

Merlin és Fraj igyekeztek minél jobban összehúzni magukat, még Sirop is megfordult a koporsóban, ahová a lány helyett őt tették.

– A lány az Ertouigh Birodalom új fejlesztésű katonája, T1000-es modell. Csak így lehetséges a vízimentő akció, és az, hogy áthatolt a kastély és a könyvtár mágikus védelmi rendszerén. Bizonyára megpróbáltátok letapogatni a tudtatát, sikertelenül. Azért nem sikerült, mert egyáltalán nincs saját tudata. Ő Mars alkirály tökéletes harcosa, akit azért küldtek, hogy acéllal, csellel vagy mágiával megszerezze a Rend birodalmának a könyvet, és így az abban fellelhető ismeretekkel a világuralmi tervük valósággá váljon.

Csiribu így szólt:

– És most, hogy te megakadályoztad a tervüket, vajon nem próbálják-e meg újra? Nem lesz-e könnyebb dolog tőlünk megszerezni, mint innen, a toronyból? Ezek szerint párszázezer ember vált esküdt ellenségünkké.

– Pontosan. De nálunk, a jó ügy kezében van az ütőkártya, és könnyen mindent visszafordíthatunk, ha tudunk vele élni.

Fraj közbeszólt:

– Először is, mielőtt alkut ajánlanánk nekik, a saját személyes biztonságunkat kell szavatolni. Egy ilyen műkinccsel a kezünkben nem könnyű dolog megérni a holnapot... Ismer valamelyikőtök egy halálbiztos relytekhelyet, és egy oda vezető utat, amin elkerülhetjük a biztos halált?

Gondterhelt arcok néztek vissza rá, mire így folytatta:

– A felmerült ötleteket összevetve úgy vélem, hogy a megbízónkhoz kéne fordulnunk, méghozzá minél hamarabb. Be tudna valaki ugrani ideiglenesen Sirop helyére?

Alig ejtette ki a száján az utolsó szavakat, s még mielőtt kimondhatta volna a kérdőjelet, egy rekedt hang szólalt meg az ajtó felől:

– Én vállalnám, uram, ha nincs ellene kifogása.

mondta a komornyik, ezúttal nagyobb sikerrel, mint amikor a reggelit felhozta. Még mielőtt a Tisztelt Gazdái meggondolhatták volna a magukat, kimondta, hogy: ,,szééél''. A szelet ,,víííz'' kísérte, így vihar kerekedett a ,,föld'' felett. Erős ,,szííív''-re volt szüksége a Bolygó Kapitányának, hogy a tomboló orkánban megtegye a kastélyhoz vezető hosszú utat.

– Egyesített hatalmatokból én vagyok a Bolygó Kapitánya.

A szokásos üdvözlőformát ezúttal tapsvihar kísérte:

– Éjen a Kapitány!

Röviden sikerült tisztázni a helyzetet, s a Kapitány megígérte, hogy másnap reggel, amint az idő ismét megnyugszik, elvezeti a Gyülekezetet a halálbiztos rejtekhelyre, s ő maga fog ügyelni rá, hogy a könyvnek lába ne keljen. Még azt is felajánlotta, hogy egy héten belül talál rá vevőt, ha esetleg el akarnák adni. A sikerrel végrehajtott küldetésért pedig annyi aranyat ígért, amennyi az adott kalandozó derékbősége, milliméterben. Kihasználva az alkalmat, hogy mindenki a saját dundiságát mérlegeli, kirepült az ablakon. A maga után húzott fénycsóva egy rég elfeledett választási kampány jelszavait idézte:

– A hatalom a tiétek.

A komornyik felhozta az ebédet, lehúzta ujjáról a gyűrűt, majd diszkréten távozott. Reményét fejezte ki, hogy a halottakat minél hamarabb sikerül eltemetni, és sokáig gondolkozott azon, hogy ne hozzon-e fel még egy koporsót. Hőseink ellenben vígan mulatoztak, megtörtént és kitalált adomákat, kalandokat meséltek még abból az időből, amikor nem ismerték egymást. Csiribu a maga csengő hangján felolvasást tartott a törvénykönyvből. Még tósztot is mondtak:

Fraj (jó ikerharcoshoz híven) két pohárral a kezében így szólt:

– Igyunk arra, hogy gazdag zsákmányban lett részünk.

Eddig sosem mert ilyet mondani, mert kapzsisága felhívta volna egyéb rossz tulajdonságaira a Kalandmester figyelmét. Most azonban, hogy a Regényíró vette a csapatot pártfogásába, akit ő jó baráthoz híven csak Szerzőnek nevezett, megengedhette magának ezt a luxust. Csiribu így akarta kezdeni mondandóját:

– Igyunk arra, hogy...

De nem így tette, mégpedig azért, mert egy papnő sohasem iszik. Gondolt egyet, megmarkolt egy üres korsót, és így vágta ki magát:

– Emelem poharam arra, hogy Merlin minél előbb megtalálja a varázslóbotját.

A címzett erre így válaszolt:

– Köszönöm, de egy új, hosszabb bot elkészítésén munkálkodom... Csiribura és Frajra, akik nemrég jegyezték el egymást.

A váratlan bejelentést a szokásos ujjongás fogadta. Semmi, és most, hogy az a lány már nem élt, senki nem állhatott az ifjú pár útjába. A jeggyűrűket (szív és víz) mindketten büszkén, felelősségteljesen hordták. Az eddig hallgatag fogadós is csatlakozott:

– Arra, hogy végül lelepleződött az áruló, és hogy a könyv, és ezzel együtt a világ sorsa, jó kezekben van.

A halk tapsot egy rideg, földöntúli, koprsóbéli hang zavarta meg:

– Ebben az egyben, bármily jól játszottál ezeddig, tévetél.

 

25. Az Árkádiát nézem én is

Az emberek alkalomadtán belebotlanak az igazságba. De aztán visszanyerik az egyensúlyukat, és mennek tovább, mintha mi sem történt volna.

–Winston S. Churchill (1874-1965)

– Fogadós uram! Nem tudom, hogyan szólítsalak, bár valószínűnek tartom, hogy egyáltalán nincs neved. Bármily jól keverted eddig a kártyákát, ezúttal olyasvalakivel kerültél össze, aki átlát lapjaidon. Szeretném tudatni veled, hogy sikerült megfejtenem titkodat. Meg kell hagyni, néhány dologban igazad volt. Igen, van egy beépített ügynök közöttünk, akinek a kezdetektől fogva a törvénykönyvre fájt a foga. Igen, az ügynök nem ember, hanem egy terminátor, aki a Rend birodalmának dolgozik. Igen, prédáját megszerezte és majdnem sikerült vele megszöknie.

A lény, akitől mindezen szavak származtak, egy mindent ismerő, ősi múmiaként mászott ki az egyik koporsóból, és ült asztalhoz meglepett társai közé. Lassan vonszolta tagjait, bűze vetekedett egy életerős orkéval, ám hangját mégis tisztán hallotta minden jelenlévő. Lassan, de határozottan ejtette ki e szavakat:

– Nem véletlen, hogy hozzád intézem mondandóm, fogadós uram. Azt állítom ugyanis, hogy e betolakodó nem a lány volt, hanem Te vagy. Nem Te őt, hanem ő akart Téged megakadályozni a könyv elrablásában. Annyira fontos volt ez neki, hogy az életét áldozta érte.

A múmia-illúzió valósághűsége ebben a pillanatban egy hajszálnyival csökkent, mivel az egyik belső zsebéből egy unplugged elektromos gitárt húzott elő, amin azon nyomban játszani kezdett. Amint a tragikus sorsú (halott) kalandozónő siratóénekét adta elő, lefoszlott róla a WC-papír, a múmia-lét utolsó maradványa, s a tekercsből Sirop került elő. Így folytatta:

– Tisztában vagyok vele, hogy társaim az én szavamat is éppoly kételyekkel fogadják, vagy hiszik el, mint a tieidet. Azt hiszem, úgy tisztességes, ha a vádaskodás helyett tiszta lapot osztok neked, s az ellened szóló érveimet bizonyítékokkal támasztom alá. Szólj, ha nem értesz egyet ezzel.

Mire idáig eljutott, már mindenki hahotázott, a tányért verte a villával, az asztalt a pohárral, vagy toporzékolt a nevetésről. Nicsup személyesen ment oda Sirophoz gratulálni a kitűnő, jól időzített drámai előadásért, de amaz nem fogadta el a felé nyújtott jobbot, hanem a dallamon igazítva, a valódi (?) történetet, mint egy igazi históriás éneket adta elő:

– Először is arról szeretném tájékoztatni a Gyülekezetet, hogy egy óvatlan pillanatban kicseréltem a ,,föld'' felíratú gyűrűt egy hamisítványra, ami külsőre az eredeti pontos mása, csak éppen a feladatát nem tudja ellátni. Viszont van egy igen kedvező tulajdonsága: ha a tulajdonostól két méternél messzebb kerül, felrobban. Fogadós uram, vállalja-e ezt a kockázatot?

Nicsup mosolygva ment bele az üldözési játékba:

– Természetesen. De előbb engedjétek meg, hogy ismét bemutatkozzam: Nicsupnak hívnak. Mondhatni, nem szívesen bújok ki a hurokból, amit a mi kis ármányszövő dalnokunk a szórakoztatásunkra kitalált. De tessék, bebizonyítom, hogy tévedett.

Ezzel az asztal közpére tette a gyűrűt, majd kettőt odébbszökkent. Mindenki megbabonázva nézte az asztalt, de semmi változás nem történt: az ékszer ugyanúgy csillogott most is, mint annakelőtte. A fogadós gúnyos tekintettel visszasétált és újra az ujjára húzta:

– Úgy látom, énekmondó, magukba csavarodnak a szálak.

– Nagyon tévedsz, Nicsup uram. Habár sikeresen felismerted a csalást, és visszacserélted a gyűrűt, van egy megdönthetetlen bizonyítékom, amit még Te sem tudsz megkerülni. Akit érdekel, az jöjjön velem a tett színhelyére.

Öt perc múlva már mindannyian a kastély bejárata előtti liget vér áztatta tisztásán állva Siropot figyelték. Sirop magabiztosan kezdett nyomok után kutatni, de hamarosan lehervadt arcáról a mosoly. Igyekezett magát olyan kicsire összehúzni, amekkorára csak lehetett, de felé irányuló tekinteteket nem tudta elkerülni. Így szólt:

– Bevallom, tévedtem. Azt hiszem, csak a bosszú beszélt belőlem, elvakította az eszem. Szeretnénk mindannyiotok előtt bocsánatot kérni Nicsuptól, és megköszönni, hogy megmentette a könyvet és az életünket.

A fogadós, nevéhez híven, elfogadta a bocsánatkérést, és megjegyezte, hogy egész életében, pedig sok városban járt már, nem látott ilyen élethű, ilyen szívet rengető előadást. Úgy tűnt, hogy a konfliktus elsimult, mindenkinek helyreáltt a lelki békéje. Boldogan indultak vissza a kastély falai közé, mert odakinn már gyülekezni kezdtek a fellegek.

Sirop magában visszaidézte szavait. Újra végiggondolta, hogy nem rontott-e el valamit, nem csúszott-e ki bármi a száján, ami elárulhatta volna. Tudta, hogy ha senki nem jön rá a csalásra, öt percen belül kiderül az igazság. A többiek éleslátásában bízott. Ha ügyesek, akkor minden rendben lesz, de ha nem, akkor itt, a Jajjdemagas-kastélyban öt perc múlva elszabadul a pokol. Ennyi ideje maradt hát, hogy egy tökéletes illúzióvarázslatot készítsen elő. Igen, tökéletesnek kell lennie, mert különben a csapat tagjai másnap már a sírban találják magukat, s nem lesz, ki eltemesse őket, mivel a bellán nemzet nagy része is követi őket a halálba.

4 – 3 – 2 – 1. Felgyorsultak az események. Fraj feje ekkor nagyot koppant a levegőben, majd ájultan esett össze. A többiek körbenéztek, de nem láttak senkit. Merlin védőpajzsot emelt a még ébren lévők elméje köré. A pajzs csak Nicsupról foszlott le, Merlin nem erőltette tovább. Csiribu elmormolta az összes általa ismert gyógyító mágiát, még azokat a varázsitalokat is beadta Frajnak, melyekre ő – egészségügyi okokból – sohasem fanyalodott. A fogadós tettre készen, ám bizonytalanul állt az események előtt. Ugyanez volt érvényes Siropra.

Fraj végre felébredt. A teljes amnézia jelei mutatkoztak rajta. Hamar felállt, kezét harci pózba helyezve körözni kezdett. Ütött, rugott, előadott pár harci táncot, kimondta, hogy

– Csiribu, szeretlek!

, majd meditációs pózba helyezkedett. Mindenki látta hát, hogy az ismeretlen támadó maradandó károsodást nem okozott.

Sirop kérdezősködni kezdett:

– Tudod, hogy ki vagy?

– ... Fraj.

– Tudod, hogy hol vagy?

– Nem.

– Tudod, hogy mi a célod?

– Igen, Csiribut szeretném feleségül venni.

– Úgy értem, mi a küldetésed célja?

– Nem tudom.

– Meg tudnál engem ölni puszta kézzel?

– Igen.

– Akár most is?

– Igen.

– Mire emlékszel utoljára?

– Egy fogadóban ültünk, és egy dobozról próbáltuk kitalálni, mi van benne.

Sirop a többiek felé fordult. Látványosan, kimért mozdulatokkal odament a kapuhoz, majd kettőt ütött a levegőbe. Váratlan módon két erőteljes koppanás hallatszott. Sirop így szólt:

– Szeretném bemutatni a Gyülekezetnek az ómágia egyik legnagyszerűbb, ám mára feledésbe merült vívmányát: a Várból kirekesztő varázskört. Csak a dicső múlt nagy mágusai voltak képesek a kiépítésére. Azzal a céllal fejlesztették ki, hogy a fontos varázstárgyakat megvédjék az illetéktelenektől. A varázskör senkit nem enged be, akinek tudomása van a mágia védelmét élvező tárgy hollétéről. Ha egy ilyen lény próbálkozik bejutni, Frajéhoz hasonló élményben lesz része: mindent elfelejt, ami az adott tárggyal kapcsolatos. Ugye, Merlin?

– Igen, bár nem tudom, hogyan szivároghatott ki ez az információ.

– Azokat, akik semmit nem tudnak a tárgyról, persze beengedi. Ez történt tegnapelőtt, akkor nagyobb nehézségek nélkül bejutottunk. Kérdés tehát, hogy mi lehet az, amiről Fraj akkor még nem tudott, de most már igen. Fogadós uram, vedd csak elő a törvénykönyvet...

Sirop sejtése beigazolódott. Fraj tényleg nem emlékezett a könyvre, minden másra viszont igen. A karakterek konstatálták, hogy mindezek ismeretében már egyikőjük sem tud bejutni a kastélyba, így szóltak a személyzetnek, hogy kint kérik a kaját. Fraj az egyik oldalzsebéből előhúzott egy felfújható, hatszemélyes sátrat, felállította, majd beinvitálta a többieket.

 

26. Jött, látott. De túléli-e?

Az emberek azért pusztulnak el, mert képtelenek a kezdetet a véggel összekapcsolni.

–Alkamaión

Kint tombolt a vihar. Fújt a hajókat felborító, bokrokat, fákat kitépő szél, kék villám cikázott, és soha nem látott méretű esőcseppek verték a sátor falát. Ez cseppet sem zavarta a bent ülőket: a Fraj-féle hermetikus sátor mind a széltől, mind a nedvességtől megvédte a bent tartózkodókat, biztonságosabb volt, mint egy medvebarlang. Hamarosan egy vakond is előbújt. Kezdetben csak az anyaföld fodrozódása volt látható, majd egy tisztes méretű vakondtúrás keletkezett a sátor közepén.

Valami azonban nem stimmelt. Hirtelen egy ásó bújt elő a föld alól, majd előkerült a szakács is (terepszínű ruhában), s végül egy csordultig terített asztal is kimászott a lyukból. A szakács hosszas elnézéskérés közepette ecsetelte, hogy ha nem így hozta volna ide az ételt, a tűző nap fénye elvette volna az uborque zamatát. Rövidesen magára hagyta hőseinket, akik teleették magukat, majd felkérték Siropot, hogy énekeljen valamit.

– Szívesen, de előbb van egy fontos dolog, amit tisztázni szeretnék. Remélem, Nicsup, nem veszed tiszteletlenségnek, ha újból hangosan vígiggondolom a tegnap történteket: Fény derült tehát a könyvet védő mágiára. Tudjuk azt is, hogy van közöttünk egy birodalmi ügynök, akinek a kezdetektől fogva a törvénykönyvre fájt a foga. Az is bizonyos, hogy ez az ügynök nem lehet élőlény, hiszen akkor tegnapelőtt nem tudott volna bejutni a kastélyba. Igazam van?

A többiek ingerülten bólintottak.

– Tegyük fel, hogy Nicsup igazat beszélt: A lány volt az áruló. A fogadós észrevette, hogy valamit forgat a fejében, s amikor menekülni kezdett, csendben a nyomába eredt. Itt, a várfalon kívül érte utol, megküzdött vele, és legyőzte. Így van, fogadós uram?

– Azt hiszem ezt a kérdést már lezártuk. Te jó embernek nézel ki, Sirop,

Sirop erre csak mosolyogni tudott magában.

– nem szeretnék veled ismét haragba keveredni. Ha tudni akarod, így volt. Ne firtassuk ezt tovább, különben nem tudom, képes leszek-e újra megbocsátani.

– Vállalom ezt a kockázatot. Én még mindig azt állítom, hogy te biztosan nem vagy ember. Ha az lennél, a mágia nem engedett volna be a kastélyba, miután a lányt megölted. Két eset lehetséges: vagy semlegesíteni tudtad a védőmágiát, vagy Te vagy a terminátor. Nos, felteszem a kérdést: Ki tudnád-e ismét játszani a védelmet? Megteszed-e a kedvünkért?

Nicsup nem tette meg. Egyre erősebben tombolt a vihar, de senki nem foglalkozott már vele. Fraj elővette a halálrúnás harci kezét, Csiribu egy káoszkardot varázsolt elő, Merlin pedig az egyik kezével a belső zsebében kotorászott WC-papír után kutatva, a másikkal pedig homokot gyűjtött. A fogadós fájdalmat nem érezve tőből letépte a jobb karját, s egy titániumacél egyeneskardot húzott elő belőle. Szemében földöntúli csillogást, arcán lenéző mosolyt véltek észrevenni. A halálosztó támadott.

Először Merlint vette célba, tudván, hogy a WC-papírnak alacsony a Védő Értéke. A varázsló azonnal összeroskadt a csapása alatt. Fejéből füst szállt fel, jelezve, hogy a lelke az örök tűzmezőkre távozott.

Bár szemét nem fordította el, Siropra emelte a tekintetét. Tudta, hogy ezt a csatát mindketten nem élhetik túl. Vajon honnan jöhetett rá a titokra? Hol hibázhatta el? Nem így tervezte a finálét, de a forgatókönyv kontárok kezébe került, és a díszletet nem lehetett lebontani. Sirop mellbeszúrásával folytatódott az előadás.

Csiribu káoszkardja dacosan nézett szembe a rend vasszívű bajnokával. Habár forgatója törékenynek tűnt, a fekete, szinte átlátszó penge önálló életet élt a kezében. Szándékosan sem tudott volna neki megálljt parancsolni. Addig hadonászott, míg végül magára omlaszotta a sátrat. Mire kikecmergett belőle, két kard között találta a nyakát.

Fraj higgadtan, szinte bambán nézett szembe vele. Kezét oldalt lógatva pihentette, nem látszott benne feszültség. A savas eső már-már kezdte feloldani dús haját, a szél majdnem lefújta a parókát a fejéről, de nem hátrált meg. Belül tudta, hogy nehéz dolga lesz, s a Kalandmester szenilissége is már a múlté. Ezúttal csak magára számíthat.

A terminátor sem kezdett bele a támadásba. Habár könyvet sosem olvasott, az elméjébe égetett információk Steve Perry jótanácsát visszhangozták:

– Egyenrangú ellenféllel szemben ne kezdj támadást. Várd ki amíg elveszti a türelmét, és neked esik, mert az ideges támadó könnyen egy ügyes védő prédájává válhat.

Hosszú ideig néztek egymással farkasszemet, miközben körbe-körbe jártak. Mindketten kinyitották a leárnyékolt esernyőjüket, felvették a harci esőkabátot. Fraj néha elővette a nels-kardját, néha pedig elrakta. A vacsora is elfogyott végre, de semmi sem történt. Hirtelen a tér három pontjából három vérfagyasztó kiáltás hallatszott:

Egy villámsújtotta fa mögül Merlin hangja hallatszott: ,,tűűűz''.
Sirop, dacolva a "föld"-ön fekvő holttestével, a magasból süvítette: ,,szééél''.
Csiribu sikolya hallatszott az átázott sátor alól: ,,víííz''.
Fraj is észbekapott. Az ég megremegett, mikor kimonta: ,,szííív''.

Fekete lyuk nyílt a viharos éjszakában, amiből egy zuhanó kő sebességével esett ki a Bolygó Kapitánya. Rövid gyorsulás után a földre bukott, és mivel Superman módra szágudott (keze a csípőjén), erősen beverte a fejét. Mire feltápászkodott, már alábbhagyott az

– Éljen a Kapitány!

ujjongás. Fraj mellé szegődött, és felvették a Klasszikus Tápos Ikerharci Formációt, amit Ewuin con Evero írt le és alkalmazott először sikeresen. A terminátor fénylő kardját az ég felé emelte, így a lesújtani készülő villámot annak okozójára, a Bolygó Kapitányára irányította. Arra számított, hogy ez élő fáklyává változtatja áldozatát, de nem ez történt: a fénynyaláb egyszerűen áthatolt a Kapitány testén.

Fraj megragadta az alkalmat, és a titkos csonttörő ütést alkalmazta. Normális esetben halálos lett volna, de nem ez történt. Nicsup dühödten okádott tüzet, fújt savat, köpött mérget, ám a szembeszél miatt mindezzel magát károsította. Keményen harcolt, de végül jéggé dermedt a Bolygó Kapitányának tüzes tekintetétől.

Mikor a nap kisütött, már csak egy gyorsan párolgó tócsa maradt a büszke ellenfél után. A Kapitány is elköszönt barátaitól egy

– A hatalom a tiétek!

felkiáltással. Ezt nem csak Fraj, hanem mind a négy karakter halotta. Hisz' nem haltak ők meg, Sirop illúzióvarázslata megvédte őket. Igen, kedves Olvasó, a halálosztó mindvégig hamis, nemlétező ellenfelekre támadott. A kalandozók, Frajt kivéve, mindvégig biztos helyen, a sátoron kívül tartózkodtak. Elégedettek voltak magukkal, s bíztak abban, hogy kalandjuk véget ért.

Csiribu hálálkodott:

– Köszönöm, Sirop, hogy megmentetted az életünket.

– Ne nekem köszönd, hanem a Bolygó Kapitányának. Az utolsó pillanatban érkezett.

Merlin vette át a szót:

– Ha lehet, én mégis inkább neked adok hálát. Köszönöm, hogy kisegítettél a Fővárosban. Köszönöm, hogy a hajót megmentetted a pusztulástól. Köszönöm, hogy megnyitottad előttünk a kastély kapuit. Köszönöm, hogy leleplezted és megölted a rend ügynökét, és hogy jó kezekbe adod a könyvet. Nincs értelme tovább titkolóznod, Sirop. Vagy szólítsalak inkább Bolygó Kapitányának?

– Úgy látszik, ma a leleplezések napja van. Meg tudnád indokolni, kedves barátom, hogy miért ez a hirtelen fellángolás?

– Nézd, mi van az ujjamra húzva: A gyűrűt, amit a fogadóban kaptam, nem díszíti ékkő. Még aznap megvizsgáltam a benne lévő gyémántot, s rájöttem, hogy habár ezer éves, s áthatja a mágia, megidézésre egyáltalán nem alkalmas. Azóta is a fogadó szemteskosarában várja a holnapot. Neked viszont az én gyűrűm nélkül is sikerült megidézned a Bolygó Kapitányát. Azt mindenki tudja, hogy miközben a koporsóban feküdtél, illúzió-Kapitányt láthattunk, én viszont azt állítom, hogy az összes többi is illúzió volt. Ki vagy Te valójában?

Miközben beszélt, hadonászott is a kezével. A Túsz Rájt varázslat hatására Sirop szép teste ronda orkká változott, majd egy földig érő szakállú, s annál is hosszab bajszú törpe jelent meg, s végül egy délceg, jóvágású férfi jött elő. Ezúttal nem kísérte éljenzés jövetelét:

– Hárman maradtatok, planétások. Habár itt kitisztult az ég, délnyugaton sötét fellegek gyülekeznek. Siessettek vissza Bellániába! A könyv segítségével megmenthetitek az általatok oly fontosnak ítélt káoszt a pusztulástól. A főmágusnak mondjátok meg, hogy Hosszúbajszú Ugribugri küldött titeket. Ő ezen a néven ismer. Mások Siropnak vagy Bolygó Kapitányának szólítanak. Hogy mi vagyok? A legjobb kalandozó ezen a földön. Hogy ki vagyok? Eskü köti szavam.

 

27. Második epilógus

Jó olvasóm, lehetsz akárki,
Gyűlölj szívedből, vagy szeress,
Hidd el nekem, búcsúzni, válni
Csak jóbarátként érdemes.
E strófákban bármit kerestél,
Nyugalmat-é mozgalmas estén,
Vagy lázadó emlékeket,
Élő, beszédes képeket,
Avagy csak nyelvtani hibákat,
E könyvben, kívánom neked,
Akár merengni hív szived,
Akár vitázni lenne vágyad,
Találj mindenből egy szemet.
S most búcsúzzunk. Isten veled!

–Alekszandr Puskin

A könyv, hála hőseink éles elméjének, a bellán főmágus személyében jó gazdára talált. Mindkét fél jól keresett az üzleten: Bellánia végül úrrá tudott lenni az eluralkodott káoszon, s az ellenséges erőket az új, minden eddiginél erősebb varázslatok segítségével sikerült kiűzni az országból. Mars alkirály kezdetben még azt hitte, hogy tartani tudja a pozícióját: csalatkozott. Mikor eljutott hozzá a hír, hogy a halálosztók nem élték túl a harcokat, hivatalosan is visszavonulót fújt, és – hiszen tudott ő méltósággal veszteni – még aznap egy nagyobb összeget utaltatott át a bellán állami bankszámlára, hadisegély címén.

A másik fél, vagyis hőseink is boldogok voltak, hiszen jó árat kaptak a könyvért. Csak azért fájt a szívük, mert a szöveget másolásgátló papírra nyomták, és Csiribu serkentő teáinak fogyasztása mellett is több hétig tartott, amíg elkészítették saját különbejáratú, ezúttal tényleg másolhatatlan példányukat. A végén már minden porcikájuk sajgolt a lélekszaggató körmöléstől, de megérte ennyit szenvedni.

Sirop emlékművet állított a lánynak, ki terminátorként kezdte, de a sors kegyéből emberré válhatott, és rövid valódi életében tanúbizonyságot tett szeretetéről és éleslátásáról, megmentetve a barátait, a Káoszt, ezzel együtt pedig az emberiséget. Századok múlva is sokan zarándokoltak el sírhoz, bár igazán őszinte könnyeket csak Sirop hullajtott érte.

Csiribu és Fraj végre megtartották a lakodalmukat, azóta kettesben járják a világot, kalandok, kincsek, Tp és hírnév után kutatva. Büszkén viselik a Bellánia Hőse kitüntetést, már csak azért is, mert ez volt az első példa rá, hogy kalandozó kapott ilyet. Merlin saját, református varázslóiskolát alapított, ahol – többek között – a törvénykönyv tanulmányozása során kidolgozott új tűzgolyó varázslatát oktatja: A hagyományos tűzgolyónál magasabb tisztító hatás, már alapfokon is. Az Arany Róka is felvirágzott, egy ismeretlen személy – úgy mondják: Dernal, a diák – vezetésével.

Úgy tűnik tehát, hogy mindannyian megtalálták a számításukat.

Még a Matematikus is boldog volt. A nemrég elkészült két könyve, melyek ezer év szorgos munkáját dicsérik, az apróbb szépséghibáktól eltekintve a gyakorlati vizsgán is kitűnően helytállt. A Bolygó Kapitánya és Uyeshiba kiválóan bizonyították a ,,Hogyan legyünk mindenkinél sikeresebb kalandozók?'' és a ,,Miképp válhatunk két év alatt főistenné?'' című kézikönyvek használhatóságát.

A Matematikus még mindig ott ült íróasztala mellett a sötét pincében. Százévesnél is idősebb pennájával az utolsó i-re is feltette a pontot. Ezután elégedetten hátradőlt, majd a biztonságos egyméteres távolságból ismét szemügyre vette műveit. Tudta, hogy a könyvekben foglaltak nem feltevések, nem modellek, maga a tiszta Valóság lakozik bennük; a matematika szigorú pontosságával és a játékos gyermek egyszerűségével. Aki ezeket birtokolja, korlátlan hatalommal bír a világ, az emberek és a túlvilág felett.

A könyvekre nézve óhatatlanul fiatalkora jutott az eszébe, az idő, amikor az első lapok írásába kezdett. Azóta persze sokat változtatott rajtuk, többször is átdolgozta az egészet, de a legszebb pillanatok mégis azok voltak, amikor a többiek szelíd, lemondó mosolya ellenére

– Te akarod megismerni a Világ dolgait? Te akarsz nagy ember lenni? Te, akinek a kalapács kicsúszik a kezéből, akinek tériszonya van, ha átmegy a saját maga által tervezett hídon?

Nekivágott a munkának. A maguk teljességében akarta felfedezni, majd uralma alá hajtani a mindenség titkait. Nem ismerte a Választ, csak annyit tudott, hogy létezik. Nem volt biztos benne, hogy megtalálja, de egykori professzora, Pascal mester szavai tartották benne másfél évezreden át a lelket:

– Tudod, fiam, az ember minden jel szerint arra van teremtve, hogy gondolkozzék; ebben rejlik minden méltósága és minden érdeme; egyetlen kötelessége az, hogy helyesen gondolkozzék.

A Matematikus – ismét a könyveire tekintve – úgy vélte, hogy ő helyesen gondolkodott, ezáltal megfelelve az emberré válás követelményeinek. Mindvégig ez a cél lebegett a szeme előtt, és jó ideje ez tartotta életben. Ám most, hogy sikerült elérnie, érezte, hogy nem sokára mennie kell. Utolsó mozzanatként a pennát letörölve a tartóba helyezte, majd mélyet sóhajtott. Hirtelen belül elpattant valami. A szíve helyén zakatoló miniatűr atomerőmű állt le, mivel kifogyott belőle az évezredekig elegendő üzemanyag.

A Matematikus agyának pályáin lelassultak a pozitronok, majd – mivel nem lévén erő, ami visszatartsa őket – a végső tiszteletkör megtétele után egy-egy elektront magukkal rántva elenyésztek, megtértek természetes lakhelyükre, a Semmibe.

Az édenből kiűzve állsz itt félve egymagad,
Bár hőn áhítod a tudást, meg nem szerezheted.
Ha meghalsz majd, mit alkottál, mi utánad marad,
Átok űzi, előbb-utóbb porba hullik veled.

Semmi: a hely, honnan mind származunk,
Bár a lámpa fénye itt van velünk,
Magunk után csak egy csóvát hagyunk,
A sötét űr lesz végső lakhelyünk.

 

Ajánlás, történeti visszatekintés

Devecsery Andrásnak, aki szívesen olvassa a műveimet. D0lphin-nak, akivel őszintén tudtam beszélgetni. Bettinek, aki nem szereti, ha ipszilonnal írják a nevét. A Terror News olvasóinak, vagyis ex-olvasóinak. Agárdi Zsuzsának, aki Macintosh-on tördel újságot. Egmontnak, aki nem szeret első lenni a felsorolásban.

Ez a mű egy év munkája. A szavak mögött nyomon követhető a szerző élete is. Az, aki tudja, milyen sorrendben írtam a fejezeteket, vagy egyszerűen van érzéke hozzá, kiderítheti, milyen hatással van egy gimnázium második évfolyama egy magyar diák személyiségére. A figurák, melyek nevüket és arcukat adták a műbe, 1996 nyarának teremtményei, de csak tegnap, a regény befejeztével alakult ki végső személyiségük. Remélem, ez a tény nem teszi a művet idejétmúlttá.

Csak sejtéseink vannak arról, hogy milyen a világ, melynek több-kevesebb ideje Földjét tapossuk. A fizika törvényei és az ember ismérvei a maguk teljességében mindeddig rejtve maradtak előttünk. Sőt, azt se tudjuk biztosan, hogy valójában mi és a környezetünk létezünk-e, vagy csak egy magasabbrendű képzelet szüleményei vagyunk.

Világnézetek versengenek egymással a viták során, a könyvekben, az éter hullámain és az interneten is. Bizonyosság hiányában nem tudjuk és nem is tudhatjuk megítélni, melyik a jobb, a helyesebb, de eldönthetjük, melyik az érdekesebb. Bízom benne, hogy az enyém (a regényemé) elnyeri a Tisztelt Olvasó tetszését.

Egy napon majd előáll egy ember (matematikus, fizikus, csillagász, programozó, orvos, vagy teljesen más? egyre megy), aki fölfedi nekünk a valódi törvényeket, melyek birtokában képes lesz megadni a helyes választ az összes kérdésre. Hosszú vita fog következni, hogy vajon igaza van-e, és győzni fog. Ha ő maga nem is, az eszméje mindenképpen. Felépül majd egy szuperszámítógép, ami immár a helyes törvényeknek engedelmeskedve tökéletesen fog gondolkodni. Megfelel majd a nekiszegezett kérdésekre. Eljön majd az idő, amikor nem csak az emberiség, hanem az egyes ember is mindent fog tudni, mindenre képes lesz, amit csak akar.

Akkor már fölöslegessé válik ez a regény, s talán az összes többi is. Fölösleges lesz az ismerkedés, a beszélgetés. Nem lesz szükségünk többé egymásra. Ha valamire kiváncsiak vagyunk, a gépet kérdezzük majd, ha valamit meg kell csinálni, megcsináltatjuk vele. Elvesztjük egykori érdeklődésünket, amelyet egykor egymás és a világ iránt éreztünk. Szép lassan, tökéletességünk fényében feleslegesek lesz a barátság, a párkapcsolat, az új nemzedék, az élet, fölöslegessé válunk mi magunk is.

Úgy hiszem, mégis jól döntöttek az istenek, amikor elűztek minket a tudás fájától. Mert éppen a kiváncsiság, a még többet tudni akarás tesz minket olyanná, amilyenek vagyunk. Ez hajt minket előre, ez tart össze, emiatt szeretjük vagy nem szeretjük egymást. Nem a cél, hanem a hozzá vezető út az érdekes. Tudatlanok vagyunk, de épp ezáltal lettünk emberivé.

1996. augusztus–1997. július 20.
Budapest, Budaörs, Szárliget, Magyarország.

Ez a lap pts oldalai közül való.