azok szeme világa, akik manapság a rajzfilmeket csinálják? Azt hittem, az abszolút nulla szintet már rég kijelölte a Barbapapa. De nem. Úgy tűnik, a mai rajzfilm-írók és -grafikusok a teljes negatív skálát be akarják járni. Aki ezt nem tartja markáns véleménynek, annak álljon itt egy helyzetjelentés a szakág pillanatnyi állapotáról.
Csak nemrég tiltották be a Dragon Ball Z-t, mert az erőszak rossz hatással van a gyerekekre. (Pedig én is rettenthetetlen csillagharcos akartam lenni. Mostmár nem.) A döntés szakszerűségétől függetlenül dícséretre méltó, hogy kis hazánkban még a rajzfilmek kapcsán is gondolnak a gyermekek lelki világára. Persze ez nem mindenhol van így. Elég, ha az ember átnéz a közeli Angliába, ahonnan a Cartoon Network-öt sugározzák.
Talán ismeritek Johnny Bravot, a feketepólós szépfiút, aki supermannek képzeli magát, de semmi sem sikerül neki. Ezt a sémát a konkrét szituációk se dobják fel. Másrészt pedig a rajzoló valószínűleg beteg lehetett, amikor általános iskolában az emberábrázolást tanították. Aki még nem is törekszik az élethűségre, az mért készít rajzfilmeket?! Na jó, elismerem, Johnny alakja szimbolikus, mint ahogy Dexter törpe mérete is.
De Edet, Eddet és Eddyt egyáltalán nem tudom megérteni. Mintha direkt rondának rajzolták volna őket. (Azt sugallva ezzel a gyereknek, hogy ő maga is ilyen förmedvényeket vessen papírra. Mintha azok lennének a valóság.) Ennyi erővel akár szeretetreméltó figurák és készülhettek volna. A történet abszurd nonszenszségéről ne is beszéljünk. Ha ilyeneket néz a gyerek, később a való világról is azt hiszi, hogy benne bármikor bármi megtörténhet, hogy a kifacsart élethelyzetek és lehetetlen reakciók a mindennaposak. És mi lesz, ha felnő ez a generáció?
Viszonylag mérsékeltebb a 2 Stupid Dogs. Az igaz, hogy a két kutya alakja pár tollvonás műve, de az arányok többé-kevésbé a helyén vannak, és jobban különböznek egy embertől, mintsem hogy a filmet néző gyerek azt higgye, hogy a bemutatott hülyeségek vele is megtörténhetnek. A Cow and Chicken határeset, egy-egy jobb pillanataikban egész kellemesen elszórakozom rajtuk. Alkotóikat mintha megütötte volna a szeretet szele.
Hogy ne mondjátok, hogy finnyás vagyok, és mindenben csak a rosszat látom, álljon itt néhány kedves rajzfilmem a régmúltból: Vuk (bájos figurák), Az idő urai (megható történet), Tintin és a cápák tava (nyelvi humor). A sorozatok közül pedig: Donald kacsa, Tom és Jerry, Mézga család, Road Runner és Tapsi hapsi. Ez utóbbi témakört -- sajnos -- felújították Sylvester and Tweety Mysteries címmel, de mindkét figura sokat veszített bájából, és már nem tudok rajtuk jóízűen nevetni.
Van még valami, amit nagyon utálok: amikor úgy kapkodják a ,,kamerapozíciókat'', mint a klippekben. És nem csak a félelmetes jeleneteknél, hanem össze-vissza, és ráadásul néha oda nem illő képeket vágnak be fél--egy másodpercre. Ekkor szoktam a kellemes kikapcsolódás ígéretéről végképp lemondva átkapcsolni az egyik német adóra, amelyen épp egy relatíve nyugtató hatású akciófilm megy.
Nem vagyok már gyerek. Ha megszólalásaim tagoltsága nem is, de az elfújt gyertyák száma (153) mindenképp tanúskodik erről. Talán épp ez az oka annak, hogy nem tudom beleélni magamat a mai eleven rajzszülöttek világába. Talán bennem van a hiba, hogy Tom és Jerry kacagtató horrorcselekményei kevésbé zavarnak, mint Ed, Edd és a harmadik igénytelenül odavetett alakja, hogy a Kutyavilág kabátot viselő nyomozóját még félannyiba se veszem, mint a legutolsó, leglustább, de legalább élethű vadászkutyát a Vuk-ban. Vagy csak eljárt fölöttem az idő?
Remélem, ha eljön az ideje, nem leszek túl elfoglalt ahhoz, hogy esténként tévirányítás helyett leemeljem a mesekönyvet a polcról. És ha a lányom vagy a fiam mégis megkérdezi, mi az a rajzfilm, büszkén veszem majd elő a '85-ben felvett kazettáimat.
1999. május 23.
megjelent a Fregatt 1999. június 6-i számában
Budaörs, Magyarország.
Ez a lap pts oldalai közül való.