A második világháború után, az 1945 és 1948 közötti években induló új folyóiratok részben a két háború közötti művészeti élet szellemi örökségét kívánták folytatni, részben pedig új lehetőségeket kínáltak az induló fiatal írónemzedék számára. Felpezsdült az alkotókedv, felélénkült a szellemi élet, kulturális élet, az újrakezdés lehetősége új témáknak és eszméknek is helyt adott.
A fiatal írók legfontosabb orgánuma az 1946-ban induló Újhold lett. Munkatársai (többek között Nemes Nagy Ágnes, Mándi Iván, Örkény István, Pilinszky János) Babits példáját követve az esztétikai igenyéségget tekintették a legfontosabbnak. Műveik gondolatilag, érzelmileg telítettek, mivel az indulatokat, érzelmeket közvetett módon, a sűrítés, tömörítés eszközével fejezték ki.
1945-ben indult a Magyarok, a Magyar Csillag eszmeiségét követve. A Válasz (1946) Illyés Gyula szerkesztésével a népi írók, a Valóság (1945) című irodalmi, kritikai folyóirat pedig a fiatal baloldali értelmiség fóruma volt.
1948-tól kezdve azonban a diktatórikus államhatalom intézkedései a szellemi élet beszűküléséhez vezettek. Megszűntek az élénk polémiák, alábhagyott az alkotókedv, megakadtak az addig szervesen bontakozó folyamatok. Egy évtizeden keresztül csak a realizmus, a pártosság és a népiesség hármas követelményének megfelelő művek jelenhettek meg. A régi folyóiratok megszűntek, a helyükre lépő újak a hivatalos kultúrpolitika szócsövei lettek.
Az irodalomtól a napi politika szolgálatát vártak, az ideológiai szempontok mögött háttérbe szorultak a művészi tényezők. Az írók egy része külföldre ment, másokat pedig hallgatásra kényszerített az irodalom kikényszerített pártossága. Bár ebben a korszakban is napvilágot láttak jelentős alkotások (pl. Déry Tibor novellái, Weöres Sándor költeményei), de a korszak életérzéséről számot adó művek (pl. Pilinszky Harmadnapon c. kötete) csak 1956 után jelenhettek meg.
1955--56-ben a művészek, az irodalmi intézmények fellépése a diktatórikus rendszer ellen nagy szerepet játszott a forradalomban is. Épp ezért 1956 után sokan hallgatásra kényszerültek, emigráltak vagy börtönbe kerültek (pl. Déry Tibor, Háy Gyula, Zelk Zoltán). Jelentős változás csak a 60-as években jelentkezett. A bebörtönzött írók kiszabadultak, új folyóiratok (pl. Élet és Irodalom, Kortárs, a vidékiek közül Tiszatáj, Alföld).
Az irodalomban felerősödött a morális és filozófiai igény. A kultúrpolitika továbbra is éreztette befolyását, de ezen befolyás értekelő szerepe sokkal gyengébb volt, mint 50-es évek elején. A magyar irodalom helyzetében furcsa ellentmondás állt be: a sajátosan kelet-európai kérdésekre a világirodalom modern áramlatainak eszközrendszerével nehezen lehetett felelni. Ezt a dilemmát a 60--70-es évek lírája oldotta meg a legsikeresebben.
Pilinszky János 1921-ben született budapesti értelmiségi család gyermekeként. Szülei a postán dolgoztak. Nevelésében meghatározó szerepet játszott nagynénje, aki a magyar szervitarend megalapítója, apácafőnöke és egy leányátnevelő intézet vezetője volt. Tőle tanulta meg Pilinszky a minden emberi jelenséggel szembeni alázatot és a megértést. Másik nagynénje betegsége miatt nem tudott rendesen beszélni. Hatására Pilinszky elveti a locsogást, megismeri az artikuláció lelki és fizikai értelmét, fegyelmét.
A piaristáknál éretségizett, jogott halgatott, de a bölcsészkaron, magyar--olasz--művészettörténet szakon szerezte meg. A háború miatt elmaradt doktori vizsgáját később sem tette le. A háború előtt a Szent István Társulat hetilapjának, az Életnek segédszerkesztője. 1944-ben behívták katonának, Németországban saját szemével látta a haláltáborok borzalmait, a nácizmus rémtetteit. '46--47-ben az Újhold munkatársa. 1947-ben Baumgarten-díjet és római ösztöndíjat kap.
A fordulat éve után nem publikálhatott, verses meséi is csak 1957-ben jelenhettek meg. Az 1959-ben napvilágot látó Harmandnapon kötetében a '46--58 közötti időszak 33 versét foglalja egységbe (pl. Apokrif, Harmadnapon, és a nagy némszerűséget hozó Francia fogoly).
A '60-as években hivatalosan elfogadták, nyugatra is utazhatott. Az 1964-ben közzétett Rekviem c. filmnovellájában még a koncentrációs táborok borzalmaival foglalkozik, de már új műfaji keretek között. A huszadik század ,,szép új világát'' szövegeiben montázsokkal, villanásokkal, látványszerűen érzékelteti. A '70-es években kétévente jellentek meg versei, melyek már elvontak, töredékesek, rejtelmesek, tükrözve Pilinszky kettős lelkiállapotát. József Attila-, majd Kossuth-díjjal jutalmazták. Tele volt tervekkel, önéletrajzi regény megírására, filmrendezésre, operaírásra készült. Másik énje viszont vidékre vágyott, sokat pihent Sopronban. 1981-ben váratlanul meghalt.
Apokrif c. verse a Pilinszky-világkép összefoglalását adja. A cím nem kanonizált, ,,kétes eredetű'' vallási iratra utal. Kanonizációnak a különböző id őben keletkezett bibliai szövegek összegyűjtését, utólagos válogatását, rendszerezését nevezzük. Azok a könyveket, melyeket vallási szempontból nem válogattak bele a Bibliába vagy később kihagytak belőle, apokrifnak nevezzük. A Pilinszky-mű viszont valójában apokalipszis, a világvége, a végítélet személyes leírása.
A cím a költő vallásosságára is utal. Önmaghatározása szerint Én költő vagyok és katolikus. Műveiben elhatárolja magát a kegyességtől és az ájtatosságtól, a hitbéli meggyőződés kifejezésétől. Másrészt viszont költészete katolikus a szó eredeti értelmében, mert a század egyetemes kérdéseire egyetemes érvénnyel kíván válaszolni.
A versben a lírai én szabadulását három részben követhetjük nyomon. Az első szakaszban az atomhalál képei keverednek a láger-versek motívumaival. Pilinszky költészetét egész életében végigkísérik a besorozott katonaként Németországban látott szörnyűségek, ebből a témából merít láger-verseiben. A haláltáborok motívumait gyakran egymásba játssza a megváltatlan ember tragikumával és a szenvedéstörténettel. Az Apokrifben ezek a motívumok az individuum kozmikus magányának képei kísérik, ezzel a kései József Attilát is idézve.
A második egység a tékozló fiú példájára épül, megjelenik benne a hazatérés reménye (a szülőkkel való találkozás) és reménytelensége (a kedvest hiába keresi). Felbukkan az emberi kommunikáció lehetetlensége, a szó, a beszéd elégtelensége. Ha viszontlátná kedvesét, akkor se tudna neki mit mondani. Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell. -- mondja Witgenstein. A 20. században fokozottan merül fel a nyelv művészi és irodalmi problémaköre. George Steiner szerint az embertelen eszméket közvetítő, hitelesítő nyelv alkalmatlan arra, hogy az ellenkezőjét hirdesse. Adormo szerint Auswitz után nem lehet verset írni. Pilinszky költészete rendkívül sűrített, szikár, a csönd, az elhallgatás felé hajlik, a posztmodernben kiteljesedő locsogással szemben Witgenstein felfogásával rokon.
A harmadik rész kétséget hagy Isten és ember viszonya felől. Érezhetjük passziv eligenedett kapcsolatként, de a mondatkezdő állítmány (,,Látja'') a kapcsolat meglétét, fennállását hangsúlyozza. Pilinszky vallásos költészetében szinte megfogalmazhatatlan ellentét feszül. Az elidegenedettség, a szeretetnélküliség, a szorongásélmény szemben áll a szeretettel, a hittel és a szépségét. A kéttő feszültségéből a megváltás reményének vágya fakad.
Az árnyék-motívum mindhárom részt végigkíséri (Szemközt a pusztulással | egy ember lépked hangtalan. | Nincs semmije, árnyéka van. | Meg botja van. Meg rabruhája van.; Éles kövek közt árnyékom csörömpöl; Látja Isten, hogy állok a napon. | Látja árnyam kövön és keritésen.) Ez jelentheti azt, hogy Isten az embertől elfordulva csak a természetre figyel, a könyörgő emberből csak annak árnyékát látja meg. De már az árnyék is csörömpöl, bűnös tulajdonosa nevében megváltásért kiált. Másrészt viszont jelentheti azt is, hogy a háború, saját embertelenségünkről való bizonyságtétel után önmagunk árnyékai vagyunk, abszurd létünkben bűnhődésünk a tragikus magány, megváltásunk lehetetlensége.
1999. április körül
Budaörs, Magyarország.
Ez a lap pts oldalai közül való.