Gyertyák gyúlnak a hollókői színpadon, egy, a messzi középkor homályába vesző történet kering a levegőben. Bizony, sötét idők voltak azok. A városokban járványok pusztítottak, az utcákon a szenny, a mocsok folyt. A földesurak kényük-kedvük szerint dolgoztatták a parasztokat, az utolsó szút (sou) is kipréselve belőlük. Nyugalmat, egy biztos szigetet a kor egyszerű embere sehol nem talált: az önként vállalt kötelességei vagy a kegyetlen vallatási módszerek gyötörték a végkimerülésig.
Bárhogy igyekezett a megvilagósodás útján, istent s igaz hitet sem lelhetett. A papok és egyéb vallási méltóságok titkon a világi örömök hívei voltak, erejük egymás és ártatlan kívülállók eretnekké nyilvánításában merült ki. Életük a főtérre, a bitófa és a szikkasztással egybekötött kettős könyvelés köré összpontosult. Hozzájuk tehát nem fordulhatott az, aki látva a világ borzalmait, élés, a túlélés módját kereste. Az áthághatatlan erkölcsi normák és társadalmi szokások lehetetlenné tették a szabadnak született elme sorsát.
A környezet mindenkire rányomta a bélyegét, aki akkor élt, bárhogy küzdött, sosem lehetett önmaga. A harc, melyet a lélek az önkény, a nyomorúság, a kosz és az erkölcstelenség ellen vívott, rövid időn belül száműzte az ép elmét az amúgy is rokkant testből.
Őrültek voltak tehát egytől egyig: A katona, ki életét ontotta a hazáért, melyben nem is ő lakott, az országért, melynek gyümölcséből csak kevesen lakmároztak. A diák, aki hasztalan próbált kitörni az egyházi egyetemek dogmatikus tanainak köréből, aki máglyára ment, mert vállalta igazát. Az orvos, aki nem volt képes felvenni a harcot a betegségek ellen, és abba a tudatba őrült bele, hogy emberek ezrei halnak meg a szeme előtt. A földműves, aki verejtékes munkával termelte meg az ennivalót, s végül éhen halt. A költő, aki versei által akart a teljes tébolytól megmenekülni, aki nem merte kivenni a részét a munkából.
Őrült volt történetünk főszereplője, Borbála is. Egyszerű családból származott, a faluban lakók egyszerű életét élte. Folyton arról álmodozott, hogy ő Hófehérke, a gyönyörű szűzi teremtés, akiért hosszú szenvedés után daliás herceg jön el. Ezért imádkozott nap mint nap, így próbált kitörni a sors kegyetlen örvényéből. Egy vásár alkalmával végül találkozott István úrral, aki rögtön el is vette feleségül. Azóta élt ott a várban, rokonairól, barátairól megfeledkezve, királynőnek képzelve magát.
István úr kisbirtokos volt. Vagyona lényegében abban a várban merült ki, amiben lakott. Nem volt ám ez mindig így, ősei az ország leghatalmasabb urainak számítottak, s családfáját, mint minden valódi kisnemes, egészen a csodaszarvasig vissza tudta vezetni. Ám egy szép napon koholt vád alapján a király megfosztotta csaknem az összes földjétől. Azóta kitartóan, ám hasztalanul járt a főispánhoz, a püspökhöz, és ki tudja még hova, vissza akarta perelni javait. Akihez fordult, figyelmesen végighallgatta, majd mosolyogva kitessékelte, mint ahogy egy csendes őrültet szokás.
Kacsics úr sem volt normális. Nem bízott meg senkiben, s a legkisebb félreérthető mozdulatra dühbe gurult. Szikár alkat lévén dühét ordibálással és veréssel vezette le. Csak a páncélba öltözött katonák mertek a színe elé állni. Másrészt pedig romantikus lélek volt, és gyötörte, hogy ezt senkivel sem tudta megértetni. Rettegték szavát, de nem figyeltek rá.
A sok bomlott elme kereszttüzében a dadus is hasztalan próbált józan maradni. Igen, ez volt a kor egyik legnagyobb járványa: az őrület. Gyorsabban terjedt a pestisnél, védekezni nem lehetett ellene, és egész életre szólt. Kisasszonyának elrablása és István úr közönye sodorta bele abba a mederbe, amely az ördöggel való egyezkedéshez vezetett. Az isteni jóságba vetett hite megrendült, elfogadta a gonosz által nyújtott menedéket. Végig azért küzdött, hogy visszaálljon az eredeti harmónia, nem tudta, hogy tiszta szerelem álcája mögött az emelvényt már hosszú ideje férgek rágják, mind Borbála, mind István úr részéről. Talán úgy lett volna a jobb, ha a sátán nem csapja be, s a terve sikerül.
Őrültek voltak mindahányan, bár nem is lehettek volna mások: a kitörni vágyó őrültséget a kor szelleme hordozta magában. És ez pontosan így van ma is. Így volt, így van, így is lesz, amíg világ a világ. Normálisak csak mi vagyunk, időutazók.
1997.
megjelent a Rőt Rezedában
Budaörs, Magyarország.
Ez a lap pts oldalai közül való.