Hajnali hét óra volt és dermesztő hideg. A villamoson nosztalgiával gondoltam az ókori görögökre, akik nem tekintették számnak a nullát, és így a nulladik óra fogalmát sem ismerték. Sajnos azóta fejlődött a tudomány, és nekem aznap reggel hétkor jelenésem volt a negyediken.
Nem számítottam rá, hogy bárkinek szemet szúrok kora reggel, és mivel igencsak késésben voltam, úgy döntöttem, lifttel megyek. Legnagyobb meglepetésemre, mikor kinyílt az ajtó, egy öreg nénit pillantottam meg a liftben:
-- Jó reggelt! Hova kéred?
-- ... mi, ki, én?
-- Nem te hívtad a liftet?
-- Hát... izé... talán magától...
-- Gyere már be, mert becsukódik az ajtó... Melyik emeletre is kérted?
Gyanús, felettébb gyanús. Ez vagy csapda, vagy kettőnk közül valaki nem olvasta a házirendet. De túl fáradt voltam ahhoz, hogy mérlegeljek, és az utolsó pillanatban beugrottam a liftbe.
-- A... negyedikre. Persze, csak ha nem okoz gondot.
-- Már miért okozna? Hisz épp ezért vagyok itt.
A felfele út csendben telt. A negyediken az ajtó kinyílt, én elrebegtem egy csókolomot, és siettem matekórára.
Hát így ismerkedtem meg Özv. Gipsz Jakabné Mész Jázminnal, iskolánk ex-liftesnéniével, aki egy későbbi alkalommal interjút adott kedvenc lapunk, a Dőre Rozsda számára. Íme:
-- Mióta tetszik a Fazekasban dogozni?
-- Tudod, édesem, én szeptember óta már nem dolgozom itt. Ha jól emlékszem, augusztus közepén döntött úgy az igazgatóság, hogy szinte senki sem használhatja a liftet, így rám többé nem lesz szükség.
-- Akkor mit tetszik itt csinálni?
-- Tudod, aranyoskám, ez nálunk családi hagyomány. Már a mamám is liftes néni volt, az ő anyja, az én nagyanyám is, sőt még az ő anyja, az én nagyanyám anyja, vagyis az anyám nagyanyja, tehát a dédmamám is liftben dolgozott, igaz, ő még paternosterben. Amikor megkaptam az értesítőt, hogy szeptemberben már ne jöjjek be dolgozni, azt hittem, a szívem szakad meg. Tudod, számomra az élet liftezés nélkül olyan, mint a dolgozat puska nélkül: üres. Hosszú könyörgés után végül megengedte nekem az igazgató úr, hogy kedd reggel, nulladik órában kedvemre kezelhessem a liftet.
-- Miért pont ezt az időpontot tetszett választani?
-- Sokat töprengtem, mire erre a döntésre jutottam. Tudod, kedvesem, az összes többi időpontban brazil sorozatokat adnak a TV-ben, és nem szerettem volna egyik ismétlésről sem lemaradni.
-- Jázmin néninek vannak gyerekei?
-- Igen, van egy nagyfiam és négy kisunokám. A fiam itt dolgozik az építkezésen. Tudod, édesem, ő ül ott fenn, abban a magas daruban. Mindig is mondtam neki, vigyázz, Jóska, csatold be odaafent a biztonsági övet, mert nagyott puffan az, aki onnan kiesik. Ő ekkor persze mindig megígéri, hogy majd erősen kapaszkodik, ha dől a daru. Áldott jó gyerek ez a Jóska. Már a te korodban liftszerelőnek készült, de sajnos nem kapott képességeinek megfelelő állást. Hát így kötött ki a daru tetején.
-- A néninek mi a véleménye a fazekasos diákokról?
-- Tudod, aranyoskám, annak idején én is ide jártám, az anyám is ide járt, az ő anyja, az én... Ó, hát... ööö... elfelejtettem, hogy van tovább. Szóval a diákok már akkor is pont olyanok voltak, mint most.
-- Ezt hogy tetszik érteni?
-- Kedd nulladik órára szinte sosem jártak lifttel.
-- Mit tetszik gondolni azokról a tanulókról, akik a tilalom ellenére használják a liftet?
-- Szerintem jól teszik. Az örökös szaladgálás csak kimerítené őket, nem is beszélve arról, hogy mennyire veszélyes. A kisunokám például, aki ugyancsak ide jár, megcsúszott egy banánhéjon lépcsőzés közben, és több bordája eltört. Az igazgató helyében még ma lépcsőzési tilalmat vezetnék be, és kötelezővé tenném a lift használatát.
-- Köszönjük az interjút.
-- Én köszönöm.
-- Mégis inkább mi köszönjük!
-- Akkor én viszont köszönetet mondok. Így megfelel?
-- Na jó...
1998. november
megjelent a Mit várjon...? 1998. Mikulás-i számában
Budaörs, Magyarország.
Ez a lap pts oldalai közül való.