Szorosabbra húzta maga körül a biztonsági övet, majd mindkét kezével megragadta a kormányt. Közeledett a Föld és ő nem engedhette meg magának, hogy elhibázza a landolást. Ötven méter, sikerült egyenesbe tenni. 30, le kéne rakni a szikla előtt. 20, mostmár semmi vész. És akkor letört a bal szárny.
Pörgés. Ütközés. Sötétség.
Lassan, bizonytalanul nyitotta ki a szemét. Tompa neonfény, pittyegés, zöld ruhák és zöld falak.
-- Hol vagyok?
Szavait elnyelte a lélegeztetőgép csöve. Megpróbált felülni.
-- Ne olyan hevesen, Mr Wilson. Még sokat kell pihennie, hogy kibírja a következő műtétet. Próbáljon lazítani.
A fehérruhás alak megszorította a kezét, majd -- szinte hangtalanul -- távozott. David nem küszködött azzal, hogy utánafordul. Lehunyta a szemét, és még jó ideig nem nyitotta ki.
Leperegtek előtte az elmúlt hónap eseményei. Lázas készülődés, izgatott kísérletek, biztató számoszlopok. Nagy sikerű előadás a kongresszusi teremben. Fúziós erőművek, az energiaválság elegáns megoldása. Forradalmi kvantumfizikai felfedezés. Interjúk, fogadások, licensszerződések.
-- Nagyon köszönöm. Két hete még arra sem számítottam, hogy egyáltalán meghívást kapok erre az ünnepségre, most pedig itt állok az emelvényen, Nobel-díjjal a kezemben. Azonban a munka, amely meghozta ezt az eredményt, nem kéthetes volt, hanem hosszú évek kellettek az elmélet kidolgozásához és pontosításához. Szeretnék köszönetet mondani mindazoknak, ...
Ünnepi beszéd, taps, gazdagság, visszavonulás. Utazás Hawaiira a családdal. Tiszta levegő, panoráma, felhők, kék ég, napsütés. Boldog órák, végre egyedül, végre-valahára együtt. David vezette a repülőgépet.
Kattogás, pukkanás, a műszerfalon piros fények. Ereszkedés, vihar, zuhanás. Két ejtőernyő elszakadt. Felesége és két lánya megmenekült, de David bent ragadt a repülőben. Remélte, hogy sikerül épségben letennie. Mindhiába.
Mikor újra magához tért, sokkal jobban volt, mint legutóbb. Egy fehér szobában feküdt, melyet kintről jövő fény világított meg. Felült.
-- Hol vagyok?
Egy fiatal, fehér köpenyes, jóképű férfi sietett oda hozzá.
-- Isten hozta, David. Ne aggódjon, a nehezén már túl van. Emlékszik, mi történt magával?
-- Csak arra, hogy egyedül maradtam a meghibásodott repülőmben, és kényszerleszállást kellett végeznem. Letört az egyik szárny, majd...
Körülnézett. Egyszerűen berendezett szoba: ágy, üres asztal, szekrény és két szék.
-- Ezek szerint jó kezekbe kerültem. Mondja, doktor úr, sikerült a műtét?
-- Tudja, David, amikor a mentősök...
-- A lényeget, ha lehet. A tapintatoskodástól kíméljen meg. Azt árulja el, képes leszek-e még járni?
-- Ahogy vesszük. Több bordája eltörött az ütközés során, és néhány üvegszilánk behatolt a koponyájába. Ezeket úgy-ahogy helyrehozták a specialisták, de volt egy nagyobb gond is: a szívverésében az utolsó műtét alatt ritmuszavar állt be. Az agya több, mint öt percig nem kapott friss vért. Nem tudom, tudja-e, hogy ez mit jelent.
-- Tudom... -- habogta David -- ... ezek szerint...
-- Ezek szerint ne szólítson doktor úrnak.
David kibújt a takaró alól, felállt, és körbesétált a helyiségben. A földre tekintve csak gomolygó füstöt látott, léptei alatt mégis kopogott a padló. A szoba négy fala bizonytalanul lebegett, de a legfurcsábbnak a fényforrás hiányát találta. Minden egyenletesen világos, az árnyékok is alig szürkék. A hangok valóságosak voltak, a látvány bibliai (csak a glóriák hiányoztak), szagokat nem érzett.
-- Foglaljon helyet, David.
Mindketten leültek az asztal mellé.
-- Most tehát... hogy megtértem az örök é... őszintén szólva nem tudom, ilyenkor mit kell mondani. Be kell vallanom, sosem voltam igazán vallásos, így nem tudom, hogyan kell egy halott léleknek viselkednie.
A fehérruhás férfit nem hökkentette meg a ,,páciens'' tiszteletlensége. Biztatóan, szinte gépiesen válaszolt:
-- Ne felejtse el, hogy ön nem halt meg, csupán egy másik létezési állapotba került, élete egy magasabb szinten folyatódik tovább. Nemsokára, ha az ítélet szerencsésen alakul, ismét saját maga dönthet a sorsa felől, de előbb egy pár dolgot el kell intéznünk.
A férfi az üres asztal felé nyúlt, melyből szép lassan kiemelkedett egy toll, egy jegyzettömb és egy tízszer tíz centis, vékony doboz. David idegesen szemlélte, amint a férfi magához veszi őket, és hol rá, hol meg a papirosra pillant.
-- Akkor most be kell vallanom az összes bűnömet, és el kell számolnom az életemmel?
-- Nem szükséges. Minden, ami az elmúlt huszonhét év alatt magával történt, rajta van ezen a CD-n. A részletek, ha a későbbiek folyamán kétely vagy reklamáció merülne fel, ötszáz évre visszamenőleg megtekinthetők a központi adatbankban.
-- Akkor mit kell tennem?
-- Egyelőre nem tehetünk mást, mint várunk. Az ügye már a Bíró előtt van, néhány percen belül megszületik az ítélet. De aggodalomra semmi ok. A kartonja szerint ön csodálatos ember volt: társaival szemben türelmes, megértő és segítőkész. Az önt hajtó szűntelen kiváncsiság és kitartás egy olyan módszer felfedezését mozdította elő, ami pár éven belül új irányvonalat fog nyitni az ön világának fejlődősében. Sose ártott másoknak, és nem kényszerítette rá senkire az akaratát. A másik oldal: néha kissé bántó stílusa és embertársai elhanyagolása eltörpül érdemei mellett.
Davidnek hízelgett a dícséret, bár kissé úgy hangzott, mintha a férfi a felét felolvasta volna a lapjairól. Az utalások fele misztikus, a másik fele erősen földhözragadt volt. Mintha mindent csak a maga idejében akarnának az orrára kötni.
-- Tehát jó esélyeim vannak?
A kérdés -- önmaga szerint is -- elég ostobán hangzott, hiszen nem tudta, mi történik majd vele, ha bejönnek az esélyek, és miféle tűzbe vetik majd, ha nem. Akkoriban nem így képzelte el a mennybemenetelét, hogy egy négyszögletű faasztal mellett egy magakorabeli alkalmazott tájékoztatja arról, hogy végtére is ő jó ember volt-e vagy sem.
-- Higgye el nekem, hisz én régóta itt dolgozom, elenyészően kevesen büszkélkedhetnek az ön erényeinek és eredményeinek akár a felével is. A hozzám kerülő üdvözülendő lelkek átlagosak, a maguk kisstílű csalásaikkal, álvitáikkal és sértődéseikkel együtt. Akad egy jópár velejéig romlott, de önhöz hasonló, tiszta ember csak ritkán. Megtisztelésnek érzem, hogy önnel beszélgethetek.
-- Részemről a szerencse. Egyébként nyugodtan tegezhetsz, hacsak nincs másképp előírva.
-- Ó, nem, nem. Odalent sokan sokkal merevebbnek képzelitek a szabályainkat, mint amilyenek. Johan vagyok, és örülök, hogy megismerhettelek.
-- Úgyszintén. Mondd csak, Johann, neked mi a feladatod?
-- Ó, hát nem emlékszel? Mások ennyi idő alatt már rég magukhoz térnek. Jó, kezdjük elölről. A beosztásom nevelőtiszt. Az a munkám, hogy az érkező -- vagyis, távozó -- lelkekkel foglalkozom. Átsegítem őket a visszaköltözés nehézségein, elmondom nekik a standard üdvözlőszöveget, és, ha kedvezőtlen ítélet születik, akkor segítek kidolgozni a fellebbezést, és szükség esetén képviselem a Bíró előtt.
-- Ezek szerint amolyan ügyvéd-féle vagy?
-- Mondhatjuk úgy is. Van még néhány technikai teendőm, melyek az ébredéssel függenek össze, de ezek csak rutinfeladatok.
-- És mondd...
Csipogás. Johan egy kéziszámítógép-szerű valamit vett elő a köpenye alól, ami lassan kattogni kezdett, és egy papírdarab csúszott ki belőle.
-- Á, meg is jött az ítélet. Olvasom: ,,David Wilson. A szükséges adatok ismeretében és a fennálló törvények szerint
Johan próbált komoly arcot vágni, a tőle telhető legfelelősségteljesebb módon szólalt meg, de szép lassan elmosolyodott:
-- az Ön Földön töltött életét az Esküdtszék döntő többségben eredményesnek és a megtisztulási folyamat szempontjából kielégítőnek találta. A múltbeli bűnei megbocsáttatnak. Gratulálunk, Ön szabadon távozhat. A részletekről a nevelőtisztje ad bővebb tájékoztatást.''. Ahogy mondtam, David, simán ment.
-- Mondd csak, hogyan...
-- Ne is folytasd. Hamarosan minden kérdésedre választ kapsz. Azaz nem hamarosan, hanem mindjárt. De el ne felejts visszajönni.
Johan nevetve az ajtóhoz lépett, gyors egymásutánban nyomkodott valamit egy láthatatlan számkódos záron, mire az ajtó hangtalanul odébbcsúszott.
-- Jobbra, végig a folyosón, majd négy emeletet fel a lifttel, s végül a második ajtó szintén jobbra. Siess vissza, mert a főnökeim nem veszik jó néven, ha az ébredőkkel találkoznak odabent.
David elindult a kijelölt úton. Ahogy kiment a szobából, az eddig ködszerű falak határozott, csíkos körvonalat vettek fel, a plafon pedig fémesen csillogott. A folyosón nappali fény világított, bár egyetlen ablak vagy fényforrás sem volt. Ugyanaz a furcsa jelenség, mint bent, a szobában. Amikor David közel ment az egyik falhoz, akkor jött rá, hogy a falakon lévő, egymástól 10-20 cm távolságra elhelyezett, vízszintes csíkok árasztják az egyenletes fényt minden irányból.
A folyosón számzáras ajtók nyíltak. David a vele szembe jövőket fürkészte, de nem talált semmi furcsát rajtuk, semmi túlvilágit. Kétkezű, kétszemű, hús-vér emberek voltak ők is, angyali szárnyak nélkül. Néhányan egy olaszos nyelven, mások pedig egy első hallásra követhetetlen, csipogós technikával beszélgettek. Barátságosan néztek rá, de nem szólították meg. Eddig könnyen ment. David egyre inkább otthonérezte magát a Mennyországban.
Amikor beszállt a liftbe, a levegő sűrűsödni kezdett körülötte, és egy egyenruhás kezelő jelent meg a semmiből. Hosszú csend.
-- Hová parancsolja?
David megpróbálta megérinteni a kezelőt, de keze csak az ürességet csapdosta. Ez nem lepte meg, mert erre számított. Megnyugodott.
-- A tizenötödikre.
-- Sajnálom, uram, ez a szint zárva van a nagyközönség előtt. Csak akkor mehet fel, ha van arra jogosító mágneskártyája.
-- De nekem azt mondták...
-- Valószínűleg félreértett valamit. Most arra kell kérnem, hogy távozzon, ne foglalja feleslegesen a liftet. Bizonyosodjon meg róla, hogy jó számot kapott és próbálja meg újra.
A kezelő teste félig átlátszóvá vált, ezzel is jelezve, hogy számára véget ért a beszélgetés. Már majdnem teljesen eltűnt, mikor a fal egy darabja felvillant, majd rajta Johan vidám alakja jelent meg. David már abban is kezdett kételkedni, hogy a legelső szobában a valódi Johant látta, és nem csak a hologramját.
-- Ne aggódj, Ted, David már közénk tartozik. Nyugodtan felviheted, és válaszolhatsz a kérdéseire. Ha valami galiba történne, vállalom érte a felelősséget. David, neked pedig kellemes nézelődést. Ja, és még valami. A jelszó: önmegváltás.
Ezzel mindketten eltűntek, és a lift megmozdult felfelé. Pontosan négy emeletet tett meg, majd kinyílt az ajtaja. David kilépett. Ez a szint más volt, mint az előző. Valódi, világító, fáklyaszerű izzók függtek a folyosó két oldalán, a falakon körbe bársony, a padlón süppedő szőnyeg, félhomály, és kellemes illat.
Az ajtókon számzár és mágneskártya-ellenőrző helyett valódi kilincs díszelgett, így Davidnek nem esett nehezére benyitni a másodikon. (Bár gyanította, hogy Johan és Ted közreműködése nélkül a kilincs mit sem érne, és ő is igen nagy pácban lenne.) Bent egy fokkal még sötétebb volt, és a légkondicionáló érezhetően hűvösebb levegőt pumpált. A kis helyiség közepén egyetlen, kocka alakú asztal, előtte egy szék, rajta pedig egy monitor és egy billentyűzet (QWERTY-kiosztással).
David közelebb lépett. Az asztal oldalába az VNIVERSVM felirat volt bevésve, és ugyanez a logo díszelgett a monitoron is:
VNVERSVM 4.5.3
korszerű világ- és életszimulátor
az alminethi börtönnek ajándékozta
a Microtronix, A.I. 23845-ben
A belépéshez adja meg a jelszót: _
David leült, a monitort bámulta, és nem hitt a szemének. Nem fért a fejébe, hogy ez volt a végső cél, ez volt a Válasz. Hogy huszonhét évet egy gép belsejében töltött, hogy minden gondolat, érzés, küzdelem illúzió volt, egy nem létező pályafutás nem létező története. A huszonhét év nem volt más, mint elektronok rendezett tánca egy processzor vezetékein. Már értett mindent, de nem mondhatta el senkinek -- se a feleségének, se a családjának, se a kollégáinak. És mégis -- bár egy ki tudja, honnan jövő üzenet nem szárít fel valódi könnyeket, csak pár impulzus irányát fordítja meg rövid időre egy memóriamodulban, érdemes megpróbálni.
David közelebb lépett, és beírta a jelszót.
Pár nap se telt bele, és kezdtek visszatérni a régi emlékek. David Gavieri, világhírhedt bankrabló, többszörös körözött bűnöző. Mikor elfogták, 370 évet kapott, felfüggesztés nélkül. Egy ajánlatot tettek: ha részt vesz egy kísérletben, szabadul. Annyit mondtak neki, hogy egy hipnózison fog átesni, és utána valószínűleg elfelejt mindent. Az ő dolga csak az, hogy a kapott szerepet élje át, és cselekedjen lehetőleg minél több jót.
És most véget ért a kísérlet. Igaz, hogy nem hipnózis volt, hanem titkos szimuláció, melyben valószínűleg többszáz másik rab is részt vett. A lényeg viszont az, hogy ő, David szabad végre. De melyik David? Gavieri vagy Wilson? Az előbbi pillanatnyilag valóságosabbnak tűnik, az utóbbi megszokottnak és hízelgőbbnek. Az előbbire csak távolról, kívülállóként emlékszik, az utóbbi talán sohase létezett.
David egy hét múlva ismét találkozott Johannal. Visszafeküdt az ágyba, abba az ágyba, amelynek egy alku miatt huszonhét évig foglya volt, melyet most szabad akaratából foglat el. Végrendeletében Johant arra kérte, hogy ne ébressze fel, még akkor se, ha odaátról halált jeleznek a műszerek.
Hetven boldog évet töltött el a Földön. Ezúttal nem Davidnek hívták és nem akarta megváltani a világot. Testét kilencvenhét év szimuláció után ,,örök'' nyugalomba helyezték. Lelke -- ha igazak a legendák -- talán valóban a mennyekbe került.
A tizenötödik emeleten újra csend honolt, a gép újabb jelszóra várt. A kurzor lassan, baljóslatúan villogott az Univerzum képernyőjén.
1998. augusztus 2. 21:00--1998. augusztus 9. 23:00
1999. március 29.
Siófok, Budaörs, Magyarország
Ez a lap pts oldalai közül való.