Az alvó királylány
Az ébredés
A bokor alján
Én vagyok az alvó királylány.
Mosolygós arcomat a nap süti, de ennek a szobának a rabja vagyok.
Üveges szemmel bámulok kifelé, mert annak a nyavajás átoknak csak hosszú sóhajtásokra futotta, engem nem volt képes elaltatni.
Kiáltanék, de nem tudok, s ha tudnék, se lenne kinek.
Epedve várom a megmentőmet, hogy egy szép napon csókjával megtörje a varázst, és én boldogan hullok majd a karjaiba.
Addig is egyre csak számolom a napokat, üres tekintettel nézem a kinti tájat, közömbösen kísérem végig a sövény növekedését, ahogy kúszik egyre feljebb, és körbefonja az egész világot.
Tudom, hogy nem vagyok több egy csillogó koronát viselő, szürke bábnál, akinek tizenöt évnyi boldogságért száz esztendős kínzó semmittevéssel kell fizetnie.
És ezt már hosszú ideje tudni lehetett előre. A bizalmas suttogások, az el-elejtett szavak, az éjjeli lopakodó léptek zaja; azt hitték, hogy nem veszem észre.
Csak egy alig-alvó királylány vagyok, de nekem is vannak álmaim.
Járni akarom a világot, mint a szél, akinek van ereje hozzá, hogy a rossz viskót elsöpörje, de elég bölcs ahhoz, hogy kitérjen a kőfal elől.
Ragyogni akarok, mint a nap, melynek messzi fénye reggelenként mindenkihez utat talál. Olyasvalaki, aki előtt ha becsapják az ajtót, ő tovább világít -- a kulcslyukon át.
Nagy hős akarok lenni, daliás herceg, akinek vitézsége messzi földön híres. Aki nem csak viszonoz, hanem adhat is csókokat.
Látni akarok minden szépet, visszamosolyogni a vidám arcokra, akár a felhő, s tovaszállni, ha jön az ősz.
De nem így adódott. Álmodhatok bármiről, az alvó királylánynak idelent a helye. A mese egy szereplője vagyok csupán, egy cél a királyfi előtt, egy eszköz a boszorkány kezében.
Sosem tudtam mosolyt csalni apám arcára. Mindig sajnálkozva nézett rám, látszólag mindent megtett, mindent elmondott. Ő a legjobbat akarta, mégis őrök követték lépteimet a toronyig, s ügyeltek arra is, hogy akadjon orsó a közelben.
Ki akarok végre repülni a kalitkámból, át a sövényen, messze az egekbe.
De nem lehet. Ha megtenném, nem lenne többé helyem a mesében.
Eltelt újabb tíz perc, a történet folyatódik tovább. A sövénynek nőnie, a királylánynak aludnia kell.
megjelent a Rőt Rezedában 1998-ban
Budaörs, Magyarország.
Tegnap végre kinyitottam a szemem, de megmentőm, a királyfi nem volt sehol.
A harangok se kondultak meg, és a sövény még mindig félhomályba borította a toronyszobát. Lementem a csigalépcsőn. Az udvaron a régi szolgák, az istállóban ugyanazok a lovak, az ebédlőben pedig a családom, mind szorgalmasan aludtak tovább.
Nem tudtam, mennyi időre szólt az átok, talán tíz évre, talán tovább. Utat törtem magamnak a bozóton át, benéztem minden szoba minden zugába. Elgurult orsó, ujjnyi vastag por és egyre csak alvó emberek. Hasztalan kerestem magamon a szúrás nyomát, de bármilyen régen is volt, arra a napra még most is tisztán emlékszem. Megpróbáltam felrázni valakit, az ásított egyet, majd aludt tovább. És akkor rájöttem.
Kétszer ment le azóta a nap, hogy úton vagyok, de a bozóton keresztül csak nagyon lassan tudok haladni. Utat nem látok sehol, a sövény rég bezárult mögöttem, ha arról lenne szó, nem hiszem, hogy visszatalálnék.
De eszem ágában sincs megfordulni. Otthagytam a koronát, a díszes, ünnepi ruhámat, a szalagot a hajamból, mindazt, amivel ennek az országnak tartozom. Egyedül jövök, és nem segítene fel senki, ha megbotlanék. Többé már nem vagyok idevalósi, többé már nem vagyok királylány. Magam is alig hiszem, milyen jó ezt kimondani.
Sietnem kell. Negyedik napja nem húnytam le a szemem, de a sövény még most is olyan sűrű, mint amikor indultam. Nem szabad pihennem. Ha elaludnék, itt, a bozót közepén soha nem találna rám a királyfi, és apám emberei is -- mint mindig -- túl későn jönnének. Mennem kell, hisz' már nincs messze a szabadulás.
Úgy érzem, nem bírom tovább. Még egy lépés vagy kettő, bármikor összerogyhatok. Igyekszem nem gondolni erre. Szívem szerint szaladnék, mint induláskor, de egyre gyakrabban kell pihennem és lábaimtól már csak tántorgásra futja.
Mindennek vége. Négy oldalt sövény, és egy tagom se mozdul. Nem látok, nem hallok. Próbálom a szemem nyitva tartani, mindhiába.
Alszom ismét, mint annak előtte, de most egy olyan helyen, ahová nem téved daliás herceg, aki csókjával felébreszthetne. Egyedül maradtam, talán száz évig, talán örökké. Alszom -- de álmodom; talán az igazak álmát.
1998. április -- 1998. június 2.
megjelent a Rőt Rezeda 1998. júniusi számában
Budaörs, Magyarország.
Királylány voltam, és most álmodom. Alszom, mert felébredni nincs erőm, álmodom, mert végre megtehetem.
Apám király volt, egy boldog nép bölcs királya. Minden szükséges áldozatot meghozott az ország jólétéért. Nekem is megvolt a helyem az áldazotok között. Fel kellett mennem a toronyba, hogy megszúrhassam magam a tűvel. Azt mondta, ez fontos államérdek.
Erőt vett rajtam az alvás, és a padlóra zuhantam. De valami hiba történt, velem együtt elaludt mindenki más is. Száz év telt el, és a sövény közben belepte az országot.
Államérdek volt-e vagy sem, nem tudom, de végül is sikerült felébrednem. A többiek viszont még szuszogtak, horkoltak és bóbiskoltak. Az őrök is. A következő percben már messze jártam, olyan gyorsan iramodtam neki, amennyire csak erőmből tellett.
A haladás egyre nehezebb lett a sövényen át. Minden lépésért meg kellett küzdenem, de minden lépés megérte, mert távolabb vitt a nyakláncomtól és a koronámtól, csökkentette az esélyt, hogy a szolgák megtalálnak. De a sövény kitartott, és nem jött senki utánam.
Menekültem, de már nincs erőm. Testem fáradtan, mozdulatlanul fekszik egy bokor alján. Ott fekszem én is, és álmodom.
Királylány voltam, és királynő leszek. Hercegem már jön felém, sudár alakja lassan a sövény fölé magasodik.
Fehér lovát otthonhagyta, a koronáját se hozta magával. Ha ébren lennék, szóba se állnék vele. De álmodom -- s ő az én álmomban az én hercegem. Bárhová megyünk is, a királynője leszek.
1999. március 25. -- 1999. április 20.
megjelent a Rőt Rezedában 1999 májusában
Budaörs, Magyarország.
Ez a lap pts oldalai közül való.