Nemrég olvastam egy könyvben, hogy a sport, a szerencsejáték, a tőzsdézés és még sokan mások az ember ősi vadászösztönének modern megnyilvánulásai. Bárhogy is legyen, egy hosszú, havas hegyoldalon lecsúszni csodálatos dolog, sőt, még azt is megéri, hogy háromszáz kilómétert autózzon érte az ember. Idén -- a változatosság kedvéért -- Szlovákiába, az Alacsony-Tátra északi oldalára ment a család sielni.
A chata (ejtsd: hata), előkelőbb nevén junior hotel, népszerű szlovák találmány. Azokat a szállásokat illetik ilyen névvel, melyek nem felelnek meg a szabvány európai szálloda követelményeinek, azaz a tulajdonos a befizetett díjért zsákbamacskát kínál. A mi esetünkben azonban a zsákban nem fekete macska volt, és kifejezetten elégedettek voltunk az ellátással.
Reggelit 8 órától kaptunk, de mivel a sífelvonók fél kilenckor indultak, igyekeznünk kellett az evéssel. Az étel minősége messze felülmúlta a suli menzájának szintjét (bár ez néhány hozzáértő kritikus szerint nem nagy teljesítmény), és külön piros pontot könyveltem el az étteremnek azért, mert minden reggelihez adtak vajat, lekvárt, teát és friss kiflit; az utóbbi kettőt korlátlanul sikkasztható mennyiségben. A terepviszonyokat és az időjárást figyelembe véve azt lehet mondani, hogy a szakácsok rendesen kitettek magukért.
Nem maradt sok időnk sziesztázni, mert rövid időn belül hosszú, vérszomjas sor kezdett tekergőzni a felvonók körül. A helyzetet súlyosbította, hogy volt, amikor ötven km-es körzetben csak a mi kabinos felvonónk működött. Kihasználva a többi túrista lustaságát, ha hamar kimentünk a pályára, reggel 4 kört tudtunk megtenni az átlagos menzaihoz mérhető sorbanállással, utána pedig a botok és lécek segítségével kétségbeesett harcot kellett vívnuk a többi felfelé igyekvő ellen.
Egy négyperces menet a kabinossal 300 Ft-ba került, a napijegy pedig hat lesiklás árát tette ki. A sűrűbb (,,nehezebb'') napokon érdemesebb lett volna jegyeket venni, mert a liftek már fél négykor leálltak, és a sorbanállás annyira elhúzódott, hogy egyszerűen nem volt időnk egy nap alatt hat kört megtenni. A pályák kellemesek voltak, kivéve, ahol nem, ez utóbbi helyeken kő és jég nehezítette a közlekedést. Ez nem vette el a kedvünket, ugyanis minden nap egy külön kaland volt kifürkészni a járható (csúszható) ösvényeket, és nagy kihivást jelentett ezeken haladni, kikerülve a pályát vízszintesen át-átszelő, rémülten lefelé néző, fohászt rebegő kezdőket.
Déli 11 órakor már húsz percig nyúlt a felvonásra várakozás ideje, ekkor vonultunk el ebédelni. Ez az ebéd az otthonról egész hétre magunkkal cipelt téli szalámi, paprikás szalonna, narancs és uborka, no meg a reggel kölcsönlopott friss kifli együttese volt. Teát is tudtunk főzni a szobánkban, miután a merülőforraló kivezetéseit a szlovák konnektorszabványhoz igazítottuk. Déltől fél négyig ismét sieltünk, majd édes semmittevés (a tesómnak matektanulás) vacsoráig. Itt ismét csak dícsérhetem a helyi konyhát, bár a krumplipüré ízét nekik sem sikerült eltalálniuk.
A Chopok-i (ejtsd: hopok) csúcsra nem járt a csákányos felvonó, ugyanis valamelyik élelmes szlovák hazafi ellopta a drótot, ami nekünk, MÁV-hoz szokott magyar újságolvasóknak nem jelent nagy újdonságot. Ámbár lehet, hogy semmi szabálytalanság nem történt, csak egy kósza vihar tépázta meg az oszlopokat. A legmagasabb pontot, ahova fel lehetett menni, minden irányba jég övezte, így csonttörtést próbáló feladat volt onnan egy biztonságos, havas lejtőre visszajutni.
A cikk címét azok a kavicsok adták, amelyeket a közterületfenntartók a csúszós útszakaszokra szórtak. Az az elvetemült ámokfutó, aki az ilyen helyeken túllépte a megengedett sebességet, duplán megbánta: egyszer azért, mert a fele kavics a szélvédőre csapódott, egyszer pedig azért, mert kocsistul-mindenestül rövid úton szörnyet zuhant egy szakadékba. Ez utóbbi szerencsére igen ritka jelenség.
Most, hogy már mi is tudunk annyit szlovákul, mint a szálló alkalmazottjai magyarul, jövőre nem esik majd nehezünkre -- az utazási iroda plusz költségét megspórolva -- szobát foglalnunk. Dolgunkat nagyban nehezíti az a tény, hogy a kézzel-lábbal történő élénk jelbeszéd nem szűrődik át a telefonvonalon. A fonákságok ellenére úgy érzem, érdemes volt elmenni, és egy boldog hetet tudhatok magam mögött. Most azonban örülök, hogy végre itthon vagyok, élvezem az enyhe magyar klíma és a megnyugtatóan zöld helységnév-táblák előnyeit, s ha máskor nem, hát most, a hazatérésem estéjén az a határozott érzésem támad, hogy milyen jó újra itthon, Magyarországon.
1998. február
Budaörs, Magyarország.
Ez a lap pts oldalai közül való.