Az egész úgy kezdődött, hogy Betti megkérdezte, hogy akarok-e földrajzos táborba menni. Gondoltam, hogy ilyenen még úgyse voltam, próbáljuk ki. Az biztos, hogy egy földrajzóránál jobb lesz. A határidőnaplómat (órarendemet) lapozgatva konstatáltam, hogyha a táborba megyek, akkor legalább 1 földrajzórát elmulasztok. Nagyszerű. Éljen a tábor!
Az indulás reggelén hajnali négy körül ébresztettek. Édesanyám azt mondta, hogy siessek, mert ilyenkor ritkábban járnak a buszok. Ennek megfelelően háromnegyed órával hamarabb értem oda a kelleténél, sikerült kipihennem magam a metróállomáson. Persze nagyon mélyen aludni nem volt időm, mert bárki ellophatta volna a csomagomat, melyben értékes magnókazetták (5 db) voltak.
Az utazás busszal történt, először a Budapest, Népstadion--Salgótarján, majd a Salgótarján-Hollókő járattal. Ugyanez hazafelé is működött. Az egyetlen dolog, amit meg kell jegyezni, hogy az előbbi járaton utazó emberek száma erősen meghaladja az ájulás nélkül túlélhető határértéket. Ez a probléma helyjegy váltásával orvosolható, s mivel retúr is jelentkezik, jó előre gondoskodni kell helyjegyről a visszajövetelre is.
Hollókőt (Hollókövet?!) természetesen autóval is meg lehet közelíteni, meg persze turistabusszal. Ez utóbbiból volt a legtöbb. Reggel 2-3 busz hozta külföldi turistáit, hogy megtekintsék a jellegzetes magyar falut, a népviseletet, a népművészetet. A sűrű, félnapos programban talán még kirándulni is jut idő. Nekünk időgondunk nem volt, mert négy teljes napra mentünk. Ha jól csal az emlékezetem (a határidőnaplómat azóta elvesztettem), pünkösd volt akkortájt. A falu két db közértje aznap még nyitva tartott, de utána három napig egyik sem. Így viszonylag előrelátóan kellett bevásárolni. Mivel kenyér nem volt, figyelmem a tejtermékekre terelődött, egy osztálytársammal közösen vettünk 1 l tejet. Konzervek és előző napi kenyér voltak a csomagomban, üdítőitalt pedig elvből nem vásárolok.
Végül is élelmezési ügyben nem volt sok gond, egyszer Ildi nagyszülei hozták az ebédet, másszor frissen szedett bodzát tartalmazó palacsintát sütöttünk. A vége fele, a kenyér fogytával körbejártuk a vendéglátóipar helyi képviselőit, de senki sem adott (el) nekünk kenyeret. No sebaj, maradt még egy kis szotyi...
Az első séta alkalmával kezdett derengeni valami a faluval kapcsolatban. Mintha láttam volna valahol... de hol?! Hosszú filozofálás után rájöttem, hogy jártam már itt, méghozzá kevesebb, mint egy éve, osztálykiránduláson. Azért nem tett rám mélyebb benyomást, mert akkor csak végigszáguldottunk rajta (a híres 1 km/h ± Foki-féle eltévedési koefficens átlagsebességgel).
A vásárlás után tüzetesen szemrevételeztük a szállást: a helyi iskolát. Mivel akkor éppen pünkösd volt, az iskola teljes kapacitását mi foglaltuk le. A napközis részlegben, emeletes ágyakon aludtunk, s napközben az egy és oszthatatlan osztályteremben töltöttük az időt. Az evés, a játékok (pl gyilkos, szerelemszobor) és a tévézés is itt zajlottak. Legnagyobb bánatunkra eleinte nem volt magnó, így esténként a Magyarok Cselekedeteinek dallamára táncoltunk.
Egyébként ezt az iskola-szállást különösen ötletesnek tartom, mert egy iskolában (legyen akár falusi) minden alapdolog megvan, amire egy kiránduláson-is-aktakukac embernek szüksége van, pl. verseskönyvek, regények, értelmező szótár, szinonima-szótár, írószerek minden mennyiségben. Ezzel együtt érdekes élmény a bezárt iskola felszerelési tárgyaiból rekonstruálni a helyi oktatási rendszert.
Az iskola udvarán még focizásra is nyílt lehetőség. A fiúk vs lányok focimeccs góljainak száma egyáltalán nem volt kétséges, ellentétben a meccs eredményével. A (szerintem) helyes képlet a következő: pontszám = *kapott gólok száma) * csapatlétszám * (ellenfél_kapujának_szélessége). Az nyer, aki kevesebb pontot kap. Gondolom nem mondok újat azzal, hogy mi nyertünk.
Itt az ideje Hollókő-specifikus olyan dolgokról írnom, mert ugyebár focizni, olvasni, gondolkodni és bevásárolni bárhol lehet. Nézzük tehát a helyi nevezetességeket ömlesztve: vár, templom (pünkösdi mise), népművelő :-), fazekas, fafaragó, szabadtéri színpad, postamúzeum, népviselet.
Aki meg tudja különböztetni az igazi népművészetet a giccstől, az értékes árut a bizsutól, a színlelt népiességet a valóditól, az igazi régi házakat a fehérre festettektől és a helybelieket a helyi kereskedőktől, jól fogja érezni magát Hollókőn. (Aki nem, az csak azt hiszi, hogy jól érzi magát...) Feltétlenül el kell menni egyszer.
A hazaút előtt megejtett népszámlálásnál kiderült, hogy eggyel többen vagyunk. Ezt a tényt Pitagorasz, Betti új macskája okozta (Nem visz rá a lélek, hogy Püthagorasznak hívjam). Mivel a távolsági buszon a kellően elrejtett élő állat szállítása megengedett, nem kellett dupla fuvardíjat fizetni. Mindenkinél volt továbbá saját készítésű egyennyaklánc, fafaragás és fazék.
Mindezek után a dolgok mélyére néző, a falut mint kulturális örökséget vizsgáló utazóban akaratlanul is felidéződnek Kölcsey örök érvényűnek szánt szavai: ,,Vár állott, most kőhalom.| Kedv s öröm röpkedtek.| Halálhörgés, siralom| zajlik már helyettek.'' Vajon meddig áll még a Hollókői vár? Meddig közvetíti még üzenetét? Meg tudja-e őrizni a falu eredeti, száz évvel ezelőtti formáját? Lesz-e, aki nem csak a turisták kedvéért jár népviseletben?
És egyáltalán: Szüksége van-e a ma emberének Hollókőre? Sajnálni fogja-e valaki, ha tíz év múlva bevásárlóközpontot építenek a helyére? Pusztulás lesz-e ez? Számomra a válasz igen. Lehet, hogy történelemkönyv Hollókő nélkül is szerkeszthető, lehet, hogy a néprajznak már nincs szüksége arra, hogy a falu ma is létezzen, de semmi sem pótolhatja azt az érzést, amit az ott töltött négy nap emléke hív életre.
többször jártunk Hollókőn: számba vettük a népviseleti ruhákat (siralmasan kevés volt), szőttünk, hímeztünk, előadtunk egy színdarabot (nem a Fekete szárnyakat, hanem egy kissé egyszerűbbet) a várnapokon, és páran közülünk résztvettek egy UNESCO-konferencián, melyen felhívták a figyelmet a falu kihalásának veszélyére, és írtunk cikkeket is. Sajnos ezután elballagtunk, ment ki-ki a maga újtján, és a suli fiatalabb diákjai már nem éreztek kedvet az ügy továbbviteléhez.
Ezek a dolgok komolyabbak, mint a bevezetó rész kissé bohókás sorai, és úgy érzem, hosszabban és pontosabban érdemes róluk írni. Ebben a fejezetben egy magyar és egy angol ismertetőt is olvaszhatsz róla. Alatta pedig néhány, a falu várának legendájához kapcsolódó írást találsz.
Az eredeti hollókői legenda szerint Kacsics András (a források szerint valóban élt arrafelé egy Kacich nemesi család) szerelmes lett a szomszéd várúr feleségébe, és elrabolta. Az asszony dadája álmában alkut kötött az ördöggel, hogy szerezze vissza őt Kacsics András fogságából. Ez meg is történt, a sátán holló képében lerombolta a Kacsics-várat. Ezért hívják a várrom alatt elterülő falut ma is Hollókőnek. (A történelmi tények viszont azt igazolják, hogy a várat századokkal a középkor után rombolták le.)
Mi ezt az alaptörténetet a saját készítésű színdarabokban, balladákban és versekben variáltunk, néhol teljesen el is rugaszkodtunk tőle. Ha beleolvasol a fejezet alsó részeibe, ízelítőt kaphatsz e feldolgozásokból.
Ez a lap pts oldalai közül való.