Üdvözlégy Európa, itt vagyunk! Ha szükséged van tízmillió kiéhezett, szorgos lélekre (meg a többiekre is), egy kapura vagy netán egy bástyára, mi kellünk neked. Bort, búzát, békességet, s mi szem-szájnak ingere, nálunk megtalálod. Kérlek, Európa, nézd el az ötvenéves árulást, fogadj minket vissza, s mi újra olyan jó barátaid leszünk, mint amilyen jó annak idején Te nekünk voltál.

Lehet, hogy lesz róla népszavazás, de ez most senkit sem érdekel. A fő az, hogy erősen haladunk afelé, hogy belépjünk az Európai Únióba. Büszkék lehetünk magunkra, hogy rögtön az első körre vagyunk előterjesztve, s hízelgő mindaz, amint külföldi politikusok kis hazánkról mondanak. De vajon azonos-e az Únió Európával, az európai szellemmel, felér-e az Európai Közösség egy európai közösséggel? Miért nem elég az, hogy egy helyen élünk, miért kellenek mesterséges kötelékek?

Meddő szócséplés lenne abba belemenni, hogy melyik kontinensen volt az a fa, melyről az ősember lemászott, s hol faragott először bölcsőt magának. Békésebb dolog a rómaiaktól indulnunk, s a mai Európa születési helyét Rómába, iskoláját pedig a Német-Római Császárság területére kell tennünk. Ami szépre, közösre gondolunk, az mind ezután alakult ki, némi sznobizmussal azt is mondhatjuk, hogy ekkor fonódott össze a nagy nemzetek sorsa.

De mi kapcsol minket most össze? A nyelvünk már nem közös, az új egyházakkal a pápa már nem tud mit kezdeni, s annak is megvan már van kétszáz éve, hogy a Vallás sem csak a miénk többé. A tenger egyre tovább mossa Hemmingway földdarabját, miközben McDonald's-ba járunk, kólát iszunk és karácsonykor epedve nézzük a Sony tévén az amerikai maszlagot. Ez maradt hát Európából? Egy maroknyi, duzzogó célközönség, átmeneti zóna a nagyhatalmak határán? Hová lett a régi dicsőség?

Az évszázadok folyamán rá kellett döbbennünk, hogy a Föld nem csak Európából áll, s kicsit később arra is, hogy Európa szinte semmi a többi földrész tömege és a benük rejlő lehetőségekhez képest, s ha nem vigyázunk, nem csak anyagi és szellemi meghatározó erőnket veszítjük el, hanem szépen lassan felmorzsolódunk a vándorló lemezek között. A szomszédainknak is megvan a maguk dicső múltja, becsvágya és akaratereje, nem kevés számbeli fölénnyel fűszerezve. Pillanatnyilag Antarktisztól és Ausztráliáról nem kell tartanuk, bár ezt lehet, hogy arrafelé másképp gondolják.

A pocsolya túloldalán élőket éppen a nemzetük fiatalsága viszi előre, nekünk pedig lassan nem marad több a sokezer éves emlékeinknél. Ha nem vigyázunk, pár centit még tágul a lyuk az égen, s akvárium lesz történelmi városainkból, mi pedig a Mont Blanc csúcsáról fogunk amerikai állampolgárságért könyörögni, hogy pár év múlva leugorhassunk egy felhőkarcolóról, s hiába iratjuk majd fel a sírtáblánkra gótikus betűkkel, hogy valójában nem ezt akartuk.

Bizony, bizony apait-anyait bele kell adnunk, ha továbbra is fenn akarjuk tartani az Európa-illúziót. Mert ha félni akarunk a szomszédoktól, akik a mi jól kiérdemelt babérjainkra pályáznak, megtehetjük. De ha egy nagyobb egység, a Föld vagy az emberiség (szegény állatokról mindig megfeledkezünk (meg a növényekről (meg az ufókról))) érdekeit tekintjük, ezek az ellentétek eltörpülnek. Nyissunk tehát holnap reggel ajtót nemzetközi szellemmel? Alapítsunk Földi Egyesült Államokat? De akkor kivel állnánk szemben, mi adná a motivációt? Nyíltságban világfi, tettekben európai - talán így a leghelyesebb.

Nézzünk csak körbe. Ez lenne tehát az a csodálatos Európa, ami felé mi, magyarok igyekszünk? S vajon sutba fogjuk-e dobdi az unió kötelékeit az első adandó alkalommal, amikor megengedhetünk magunknak egy tengerentúli repülőutat? Nem, semmiképpen sem szabad elpártolnunk, mert nem csak nekünk kell a vámmentesség, a Nagy Közös Európának is szüksége van ránk.

1997. december 23.
Budaörs, Magyarország

Ez a lap pts oldalai közül való.