Éltem. Féltem. Reméltem.
Voltam, s leszek még.
Meghaltam, s meghalok majd.
Lenni vagy nem lenni? --
Rossz kérdés, mert sosincs vége.
Nem vált már meg engem semmi,
Nem juthatok fel az égbe.
S ha holnap is gyenge lennék,
Akad majd egy magas lépcső:
A leggyorsabb újrakezdés,
Tudom, nem ez lesz a végső.
Hulltam. Holtan. Sötétben.
Voltam, s leszek még.
Születek, s meghalok majd.
1999. április 20. 17:30-18:30
Budakeszi, Budaörs, Magyarország.
Ez a vers Bernáth Andrea (aki nem szereti magát nyomtatva Bernáth Andinak látni) Lét c. műve alapján született.
Csendben ment előre az ember a homoktengerben
Meg-megcsillant a nap fénye az apró kvarcszemekben
Ki tudja, honnan jött, s ki tudja, mi a cél?
Fáradtságában szinte már elalél.
De töretlenül halad előre s előre!
Mint sovány, kiéhezett ló a zöld legelőre.
Senki sem ismeri a helyet, honnan érkezett,
A zúgó szél elfújta a homokban a lépteket.
Vajon hová tart? Előtte, mögötte sivatag!
S bizony sehol sincs friss vizet adó zuhatag!
Izzad a teste, a nap szüntelen éget
Izmai feszülnek, érzi a véget...
Térdre esik; kezét összerakva néz az ég felé:
Száraz, forró sugár. Ez a Föld nem az emberé.
Lába meginog, bár nem a szél fújja,
Továbbmehetne és eleshetne újra.
De nem! Nyár van, örök nyár, s messze még az este
Kopár sivatagba dől élettelen teste...
Csendben hajózott az ember a homoktengeren
Meg-megcsillant a nap fénye az apró kvarcszemeken
Elveszett a lelke, elveszett a teste
Céljaiért küzdött, de hiába kereste!
Ám népe továbbmegy, pedig már fárad,
Bőven termő kertet aligha találhat.
De ki hajszolja így a vándor életét,
Rémálmokba sodorván józan eszméletét?
Kinek az útját követve szenvednek,
Mígnem a sivatagban egyenként elvesznek?
Milyen eszme az, miután loholni átok,
S a végtelen menetben nincsenek barátok?
Nem vezet vissza út e kopár táj helyén
A természet elveszett az Idő peremén...
Tégy, mit tehetsz, pusztai vándor!
A nap süt, éget, lelked vele lángol.
Gyötör a szomjúság, kínoz az éhség,
Fiatalságodban emészt a vénség...
Csendben süllyedt el a nép a homoktengerben
Csak a napfény maradt az apró kvarcszemekben
Egy utolsó korty víz, s az élet elveszett,
Nincs többé a nevetés, boldogság, szeretet!
Ki volt hát az ember a Föld zöld színén,
Ki evezett egykor a természet vizén?;
S csalfa erejében bízva merült el benne,
Kényszerű-büszkén, mintha úszni menne?
Bár alkotni jött e rögös földi útra,
Mégis sivatag lett az Édenből újra.
Csak egy gyümölcsöt vett mindenki a fáról,
Ki felel hát, hogy az egész erdő lángol?
Nem maradt, csak bánat, harag, fájdalom,
Napégette testek fekve a homokon,
Görcsösen a semmit markoló kezek.
Arany utak, hát ide vezettetek?!
De ne félj! Csak az hal meg, akit elfelednek,
Műveidben az élet örökre veled lesz.
De a könyvtárat is tűz lángja marja,
Elforrt a víz, ég a föld, és nincs ír a bajra.
Életművedet most joggal féltheted,
Zúgó szél simítja a homoki lépteket.
1998 augusztus 28. 23:00
Budaörs, Magyarország.
(Ismeretlenül is) köszönet Alexandrosznak (Booster diskmag), aki írt egy igen-igen hasonló verset, és pofátlanul lenyúltam tőle mind az alapötletet, mind a sorok felét.
Folyamatos menetelés
Saját sivatagod útja
Szórd csak ki. Mert míg te jól élsz,
másnak apad el a kútja
Égess minden abroncsot el,
Kénes füstöt fel az égbe,
Aprítsd fel az erdei fát,
maró párát kapsz cserébe
Ha unod a zöld gyep színét,
Madárszót a patakparton,
Kavard fel a folyók vizét...
zavaros a szürke alkony
Halkítsd le az erdők hangját,
A fát csak magad alatt vágjad,
Ha elvéted: nagy koppanás;
a betont újra megtaláltad
Üveg, por és vastörmelék
Cipeld gyorsan ki a rétre.
Ha nem lennél, a bűz s a szemét
talán nem jött volna létre
Állj meg. fenyőd műanyag már,
Ének helyett magnók szólnak,
Nem enged ki a betonvár,
hamvas tüzet hoz a holnap
1998. augusztus 26. 23:00--1998. augusztus 28. 21:00
Budaörs, Magyarország.
Valami elveszett, de nem tudom, mi az
Leégett kanóc és szétfolyó viasz
A hófúvásban a láng megremeg,
Valami eltűnt, valami elveszett.
Valami nem süt át a félsorok között,
A hang ismétcsak falba ütközött.
Léket keres a vastag jég alatt
És enyhülést egy fázó gondolat.
Tegnap kidobtam az összes kacatot,
Mint a tudós, ki avatott
Szemekkel a jövőt lesi meg:
,,Ez kacat, amazzal még sokra viszed.''
Megvan ma mind a tegnapi rendben,
Csak azt a valamit hova tettem?...
A kinti ködben és a benti füsttel
Nem tudom, mi tűnt el.
Kerestem a szabad ég alatt
Szabad élni, s megfagyni is szabad.
Kutattam a bölcs könyvek között
Nagy szavak és nagy szóközök.
Mindent láttam, de nem találtam,
Pedig rend volt a szobámban.
De meddig tart még, és hová vezet,
Hová tűnt az, ami elveszett?
Már tudom, hogy hiába kérdem,
S a kacatok közt csak lassan értem,
Amit a semmi hiánya jelent:
Valami elhagyott idebent.
1999. január 25-29.
Budaörs, Budapest, Magyarország.
So you heard the truth, and'll leave me tonight
Alone in the war I have to fight.
Alone in my life I'm getting more old,
Whose are these drops? Whose is the gold?
Either of yours, either of mine,
But not to be lost with the forgetting time.
My eyes folded blind, and you were too proud
To hear my words crying for you loud.
Don't promise it now, to remember me,
Don't lie again if you don't agree.
My time is up, go and catch the plane,
It takes you home, it takes the flame.
1998. november 29. 16:00-17:30
Budaörs, Magyarország.
Itt voltál, láttalak, kelő napsugár,
Itt marad hajnalod tűző fénye már.
Itt voltál, őrizlek, illatos virág,
Arcom üvegfal mögül nevet most ki rád.
Itt voltál, sirattál, zúgó őszi szél,
Fájó hangod vacogón hazáig kísér.
Itt voltál, álmodtál, csillagfényes éj,
Lelkesítő szép szavak, új hold, új remény.
Itt voltál, perzseltél, délceg-büszke láng,
Fellobbanó vak tüzed karddal szembeszállt.
Itt hagytál hát kiégve, hamuszürke föld,
Szívem lassul egyre csak, lelkem meggyötört.
Lehulltak a csillagok, beköszönt az éj,
Végtelenbe zuhanok, múltam kútja mély.
Ma egy deres ég alatt megfagyott a dal,
Szirma hosszú nyár után nyugalmat akar.
Jutalmát ellopta rég a fásuló idő,
Alszik, de nem tud soha megpihenni ő.
1998. december 3. 19:00-21:34
Budaörs, Magyarország.
Ó kedvesem, hogy ha tudnád,
A nap fénye hogy ragyog,
Minden felhőn téged látlak,
S mégis egyedül vagyok.
Ó, ha látnád a lepketáncot
A zsibongó rét felett,
Egyszer újra gondolnál rám,
És szeretnél, amíg lehet...
Ha hallanád a patakzúgást,
Ahogy egyre lejjebb halad,
S végül a lendületből
Csak az állóvíz marad
Ha tudnád, látnád és hallanád,
Itt lennél te is velem.
Nem busongnék és nem ülne
Sötét kétely a lelkemen.
Oly messze vagy, meg se látod
A közelgő szélvihart,
Mondd, kivel élsz, merre jársz most?
A romváros oly kihalt.
Odafönt már harcban állnak
A fekete fellegek
Újabb zápor hűti majd le
Hazavágyó szívemet.
1999. ápr 11. 11.00--12.00
Budaörs, Magyarország.
Hallod-e, Uram, egy megtört
Lélek szavát, ki eltiporva
Feléd kiált idelentről,
Mielőtt lehanyatlik a porba?
Nem tudom, hogy rám mi vár
A lángoló ég alatt.
Mozdulni kín, szenvedni kár,
Lassan megfagy a gondolat.
Közelít az igazak álma,
A dobpergés már csak emlék,
Győztes csatára hiába várva
Lassan eltűnik egy nép.
Uram, ez a föld a miénk,
Tőled kaptuk, és érted élünk,
Hirdethessük még az igéd,
Ne így, s ne itt vedd a vérünk...
Hallgass, fiam. A harcnak vége,
Gyenge népnek sorsa halál.
Ki elkorhadt, tűzbe véle,
Nem érdemel otthont ma már.
Ne hagyd, hogy eltűnjön egy nép,
Hisz' Te vagy az oltalmazója.
Bárcsak bajnokod lehetnék,
Bízz meg, hadd kezdjem újra!
Tudnod kell, hogy sokat kívánsz,
Túlerő van, bárhova mész
Gyávaság és gyenge hit vár,
Megalkuvást sugall az ész.
De ha látsz reményt, legyen hát!
Ha vállalod, légy vezére,
Tartsd helyette a gerendát,
És győztesként halj meg érte.
Kutasd fel, halandó, a csodát
Nem elég, hogy csak megérd.
Míg van erőd, keress tovább,
Kelj föl, és küzdjél az álmaidért!
1998. szeptember 5.-1998. szeptember 10. 22:00
1999. március 14. 22:40
Budaörs, Magyarország.
Ne hidd, hogy csak addig élek,
Míg a szemed rám mered,
Nem abból kapom a létet,
Hogy szobádban fény dereng.
És ha mozdulsz, nem miatadd
Lépek ugyanolyan nagyot,
Vedd már észre: itt a falban
Én is egy ember vagyok.
Figyeld meg jól e két szemet:
Hova téved, ha kitárul,
Vajon visszainteget,
Vagy csak messze-messze bámul?
Reggel egy új napra vártan
Mikor a tükörbe nézek,
Bár senki más sincs e házban,
Látom magam s látlak téged.
1999. május 10--22.
Budaörs, Magyarország.
Vannak, akik úgy szeretnek,
Hogy nem tudják, mit keresnek.
Fagytól óvó köpenybe bújva
Néznek szét, és indulnak újra.
Bár vakon és félve kutatnak,
A magány övezte utaknak
Van találkozási pontjuk.
S ha a lépést el nem rontjuk,
Ha nem fakul meg a vérünk,
Mire a ködből kiérünk,
Ha egyforma szívvel, azonos órán
Kapaszkodunk a hegy ormán,
És egyszerre zuhanunk a mélybe,
Váll váll mellett, kéz a kézbe,
És újra fel közös gond hajt,
Akkor találkozunk majd.
1999. június 12.
Budaörs, Magyarország.
A pásztorok azt is látták,
Hogy miután megszületett,
Álmát felváltva vigyázták
Fénykoronás égi követek.
És nem hagyták, hogy utolérje
Heródes király bosszúja:
Égi hang szólt, s másnap délre
Az istálló üres volt újra.
De hol vannak és hová tűntek
Az idők során az angyalok?
Mért csak két napos az ünnep,
Amíg glóriájuk ragyog?
Mért nem ülnek minden reggel
Az emberek ágya mellett,
Mért nem töltik el fényekkel
A megtévedt, gyenge lelket?
Ne fürkészd őket, barátom:
Benned és nem veled élnek.
Fényüket azért nem látod,
Mert belülről szól az ének.
Minden forró ölelésben,
Minden örömteli dalban,
A tábor körbeült tüzében
Egy mennyből jött angyal van.
S ahogy a vekker körbehalad
A sok borús-latyakos nappal,
Az átküzdött percek alatt,
Akkor sem alszik az angyal.
Hallgasd a belső hangodat,
Egyszerre angyal és ember
Néha csodát hoz egy gondolat,
Döntened neked kell.
1999. június 21. 23:20
Budaörs, Magyarország.
Nézz reám, ülj mellém, kedvesem, vitézem,
Engedd, hogy karodat karomba igézzem.
Egyetlen vágyam van: fogadj a szívedbe,
S virágot tűzök ki szép fehér ingedre.
Ölelj át és legyen csókod az előleg,
Hogy szeretsz úgy is, ha nem hallok felőled.
Mielőtt indulnál vissza a seregbe,
Virágot varrok fel párnázott nyergedre.
Hírt kaptam. Te írtál? Olvasom, s nem értem:
Királyi pecsétet látok a levélen.
Csend honol. Bánatom csak a szél susogja,
Virágot viszek én fiatal sírodra.
1999. szeptember 2. 21:00--23:02
Budaörs, Magyarország.
Ez a lap pts oldalai közül való.