A busz (11-es) a Batthyányi térről indult. Luxusnegyedeken keresztül vitt az út, de nekünk csak az éles kanyarok és a sűrű megállók jutottak. A gimnáziumnál szálltunk le, majd jobbra befordultunk egy mellékutcán.
Mindenki átöltözött, felvette a vízvezeték-szerelő ruháját, majd szépen sorjában leereszkedtünk az egyik aknán. Vártam már, hogy hol van az a főcsap, amit állítólag meg kell javítani, de akárhogy mentünk lefele, a kivilágítatlan, csúszós agyag-alagút nem nyújtotta egy betoncső illúzióját: sokkal tisztább volt annál. Az első pihenőnél volt időm rájönni, hogy ez már a barlang, ahol vagyunk.
Takarékra állítottam a zseblámpám, s az előttem haladó lépteit figyeltem, próbálva őt utánozni. Így legalább nem fogok nagyobbat esni nála. Szűk, meredek, szinte függőlegesnek tetsző repedéseken ereszkedtünk alá, pocsolyás, csak kúszva leküzdhető lyukakon keltünk át, mire eljutottunk az első pihenőig. Csokit osztogattak a túravezetők, majd megújult kedvvel folytattuk utunkat egyre csak lefelé.
Néha, egy-egy hosszabb pihenő alatt a főbarlangász bácsi dalolt olykor lámpafénynél (Ne kérdezd, Kedves Olvasó, kifogyott-e az elelm. A főbarlangász bácsinak karbidlámpája volt.), olykor a természetes ,,megvilágítás'' mellett. Előadta a Fokozást (a normális emberből kiindulva a hülyén át a függőleges barlangászig terjedt a skála), óda zengett a lámpához, az overallhoz, a formákhoz, még a kövekhez is. Két dal közt bemutatta az érdekesebb képződményeket, és néhány híresebb barlangkutatóról is beszélt. Ezután fél perc erejéig mindenki lekapcsolta a lámpáját.
Az élet, innen belülről (most nem a hegy gyomrára gondolok) szemlélve követhetetlen, kiismerhetetlen. Ha ki akarjuk bogozni a fonalát, egyre több csomóba, hurokba botlunk, és egyre több félrevezető, csalóka szál bukkan fel. Csak botorkálunk, és nem tudunk kiigazodni rajta. Éppen ezért, ha a maga teljességében akarjuk szemlélni, ki kell lépnünk belőle, bizonyos rálátást kell találnunk a dolgokra. Talán ezért látják a vándorok olyan csodálatosnak a völgyet a csúcsról, és ezért tűnik a hegyoldal a felvonóról viszonylag lankásnak.
Bár a barlangot járó ember szeme csak a szomszéd szikláig ér, többet ért meg ezáltal a fenti világból, mint ahogy azt egy napvilághoz szokott ember gondolja. Egy cseppkőnek évezredekre van szüksége, hogy néhány millimétert növedjen. A barlang tiszta csendjében és sötétjében úgy tűnik, mintha megállt volna az idő, a mozdulatlan falak kiemelik vendégeiket a mindennapok taposómalmából, és egy kicsit másképp kezdjük látni (képzelni) a világot.
A fél perc elteltével sárga és fehér fénnyforrások villantak fel a sötétben, majd nekivágtunk a visszafelé útnak. A cuccokat egyenként kiadogattuk a csatorna-bejáraton, a fiúk segítség nélkül kimásztak, a hölgyeket a túravezetők emelték ki (nem, a csúnyákat sem dobták vissza). Eltartott egy ideig, amíg a szemünk hozzászokott a fenti világossághoz. A maradék csokit majszolva a 11-es busz megállójához indultunk.
Világos volt, de felhő takarta el a napot. A nyugodt, bevilágítatlan sötétség már nem nyútott biztonságot, és tudtam, hogy nemsokára visszatér a mindennapok köde az érzékeim köré. A feltámadó szél, és a sáros ruháinkat pásztázó tekintetek kereszttüze emlékeztetett: haladni kell tovább...
1997. március
egy hasonló megjelent a Rőt Rezeda 1997. márciusi számában
Budapest, Budaörs, Magyarország.
Ez a lap pts oldalai közül való.